1972. szeptember 7-én, Németországon keresztül utaztam egy vonaton, amelyen Frankfurtból Münchenbe készültem. A hosszú utat ebéddel akartam rövidíteni, és felkerestem a tőlem két-három kocsira lévő éttermet.

Emminek

Az elegánsan terített asztalok azonban foglaltak voltak. A főpincér meglátott amint bizonytalanul álldogáltam az ajtóban, intett, és odavezetett egy ablak melletti kétszemélyes asztalhoz, ahol már egy hölgy ült, aki elmélyedve újságot olvasott.

Köszöntem, amire ő csak éppen, hogy visszabiccentett, és visszatért az Süddeutsche Zeitung-jához. Igyekeztem nem zavarni, kínosan érezve magam, hogy szinte rátukmálták a társaságomat, és megfogadtam, hogy nem fogom megszólítani. Ennek ellenére, nem tudtam megállni, hogy az étlap felett ne vessek rá egy-egy pillantást. Azonnal láttam, hogy a sors büntetésként éppen azzal az öregedő német nőtípussal ültettek össze, akire “rá volt írva,” hogy lánykorában nyilván a Bund Deutscher Mädel tagja volt, és imádta a Führert. Testes alakján szürke kosztüm, kis vadászkalapján havasi gyopár bross, és nem kellett az asztal alá néznem, hogy lássam a vastag bokákat a trottör cipőben. Jobb kezén két jegygyűrű, egymás felett, nyilván özvegy, a férje biztos hősként halt meg az orosz fronton, vagy talán éppen az én családom kiirtásában segédkezett.

A nő összehajtotta az újságot, letette az asztalra és maga elé nézett. Egyszerre kövér könnyek jelentek meg a szemében és csurogni kezdtek lefelé az arcán. Nem állította meg őket; mintha nem is tudta volna, hogy sír. A cseppek lassan siklottak lefelé a ráncok között. Rettenetes zavarba jöttem, és megkérdeztem, hogy rosszul van-e, kérhetek-e neki vizet, mit tegyek. Rámnézett, és mintha elmosolyodott volna, azt mondta: Maga még nagyon fiatal. Nem tudja, hogy mi történik, minek a kezdete, ami megint történt. Rámutatott az újság címlapján az óriási betűkre, amelyek közölték velünk, hogy mind a tizenegy izraeli atlétát megölték a palesztin terroristák.

(Talán még van, aki emlékszik rá, hogy 1972. augusztus 26-án kezdődtek a müncheni olimpiai játékok, amelyeken 121 ország vett részt. Szeptember 5-én, kora reggel, a magát Fekete Szeptembernek nevező palesztin terrorista szervezet nyolc tagja megostromolta az olimpiai falut, és betört a 31-es épületbe, az izraeli atléták szállására. Két sportolót azonnal megöltek, kilencet elraboltak, hogy követeléseiket túszokkal erősítsék. Kétszáz-harmincnégy palesztin és két német terrorista* szabadon bocsátását követelték – az utóbbiak német börtönben voltak. A német rendőrség beavatkozására a müncheni repülőtéren, a terroristák mind a kilenc foglyot megölték. A tűzharcban öt terrorista és egy német rendőr is meghalt).

Frau Friedmann, mert addigra bemutatkoztunk egymásnak, elmondta, hogy a legrémesebb déjà vu érzései vannak, mert ilyen borzalmakkal kezdődött a nácizmus is, és attól fél, hogy most a lappangó erők bátorságra kapnak, és az anticionistának álcázott szélsőjobb- és baloldal elkezdi a Németországban élő zsidók elleni atrocitásokat.

Hirtelen eszembe jutott, hogy a Friedmann zsidó vezetéknév, így megkérdeztem, hogy zsidó-e, és azért vannak-e ilyen előérzetei. 1972-ben már több ezer zsidó élt újra Németországban, elsősorban kelet-európai menekültek, vagy akiknek a táborokból nem volt hová hazamenniük. Nem, Frau Friedmann nem volt zsidó, de a néhai férje, és most újra könnybe lábadt a szeme, az volt. Megkérdeztem, és ezt a kérdést sem lehet tapintatosan feltenni, hogy a férjét a nácik ölték-e meg. “Nem, őt sikerült kimentenünk a Rosenstrasséról” – felelte. Az arcomon ülhetett, hogy fogalmam sem volt, hogy mi történt a Rosenstrassén, de Frau Friedmann nem csodálkozott, és röviden elmesélte. Berlinben történt:

1943-ig, noha sok meghurcoltatással, megaláztatással, sárga csillaggal, Herr Friedmann, mint a többi árja-párja, nem esett a deportálási törvények alá, mert a házastársaik nem voltak hajlandók eleget tenni a nácik követelésének, hogy elváljanak tőlük. De február 27-én letartóztatták az eddig “privilegizált” zsidó férfiakat, és vagy 1,800-at, köztük Herr Friedmannt, ideiglenesen bezárták a Rosenstrasse 2-4-es épületbe, hogy onnan deportálják őket. Börtönükben olyan zsúfoltság volt, hogy felváltva ültek le az emberek a földre, hogy egy kicsit pihentessék a lábaikat.

És ekkor született meg a náci rémuralom tizenkét éve alatt az egyetlen spontán tüntetés: az elhurcoltak feleségei, megtudva, hogy hol tartják fogva a férjeiket, odamentek a börtön elé, hogy a férfiak kibocsátását követeljék. Először kevesen voltak, azután egyre nőtt a számuk, barátok, rokonok csatlakoztak hozzájuk, sőt időnként egy-egy arra járó is megállt és egy darabig velük maradt. Gyakran többszázan voltak. Állandóan ott álltak, esőben, a bombatámadások alatt, világossá téve, hogy készek meghalni a férjeikért. Az SS többször megjelent, ijesztgette őket, sőt, március 5-én géppisztolyos ütegeket állítottak fel, a fegyvereiket a nőkre irányítva, de nem lőttek. Március 6-án, váratlanul, “ideiglenesen” kiengedték a férfiakat. Állítólag Goebbels úgy döntött, hogy rossz propaganda a város közepén, az Alexander Platz mellett, egy ilyen tüntetés, és majd később, kevésbé feltűnő módon, elintézik azokat a zsidókat is. De ez nem történt meg, helyette, egy április 18-án hozott törvénnyel levetették róluk a csillagot, hogy a berliniek ne lássák, hogy a főváros még mindig nem lett teljesen zsidótlanítva. Herr Friedmann így élte túl a nácizmust, és pár évvel ezelőtt halt meg, a saját ágyában. A Rosenstrasse 2-4-es számot más épülettel együtt, a Szövetségesek lebombázták.

Döbbenten hallgattam a történetet, mert amióta csak felnőttem, mindent igyekeztem erről az időről elolvasni, de a Rosenstrasse hősnőiről sosem hallottam.** Meg is kérdeztem Frau Friedmanntól, hogy hogyan lehetséges, hogy erről nem beszéltek, nem írtak, pedig a németek számára is milyen fontos lenne bemutatni, hogy volt egy ilyen nyilvános, spontán ellenállás, vagyis nem mindenki szolgálta ki a rendszert! Szomorúan nézett rám: “Tudja miért? Mert sikerült, amit csináltunk, és ez azt bizonyítja, hogy másoknak is sikerülhetett volna, ha megpróbálják, és ha az elején állnak ki, talán sok minden nem is történt volna! A Rosenstrasse története megszégyeníti azokat, akik azzal az érvvel, hogy úgysem lehet semmin sem változtatni, semmit sem tettek. És ilyenek nagyon sokan vannak: a vezetők között is.”

Meleg szavakkal búcsúztunk, amikor Augsburgban kiszállt. Férje halála óta ott lakott a szintén özvegy nővérénél, aki ugyan nagyon tisztességes ember, de már többször kérte, hogy az ottaniak miatt, Friedmann helyett, inkább a lánykori nevét használja.

 

Jegyzetek

* Az Andreas Baader és Ulrike Meinhof által 1970-ben alapított és vezetett Rote Armee Fraktion, szélsőbaloldali német terrorszervezet volt. Ők ketten voltak a német foglyok, akiket a palesztin terroristák követeltek.

** Ruth Andreas Friedrich, egy német, antináci ellenálló, megemlíti a Rosenstrassé-t az 1947-ben megjelent naplójában. Először az Amerikában élő történész Nathan Stolzfuss hozta nyilvánosságra, Resistance of the Heart: Intermarriage and the Rosenstrasse Protest in Nazi Germany c. munkájában (1993). Végül 1995-ben Ingeborg Hunzinger, zsidó származású német szobrásznő (1915-2005) szoborcsoportját – Block der Frauen – állították fel a Rosenstrassé-n, az asszonyok emlékére. 2003-ban Margarethe von Trotta filmet készített a történetből.