Az ír futball a jelek szerint felfedezte, hogy a kézfogás lelkiismereti kérdés is lehet. A történelmi időzítésen azért volna mit javítani.

1936. október 17-én a német válogatott a dublini Dalymount Parkban lépett pályára. A vendégek a himnuszok alatt náci karlendítéssel tisztelegtek. Horogkeresztes zászlókkal díszített busz vitte őket keresztül a városon. Az ír és a német csapatkapitány kezet fogott. A nürnbergi törvények addigra már megfosztották állampolgárságuktól a német zsidókat. A szívélyes ír fogadtatásnak ez nem volt akadálya.

Múlt vasárnap, szeptember 27-én az ír játékosok nem voltak hajlandók kezet fogni izraeli ellenfeleikkel, és lehajtott fejjel álltak az izraeli himnusz alatt. Dara O’Shea csapatkapitány a játékvezetőkkel kezet fogott, Manor Solomonnal, az izraeli kapitánnyal nem.

Az ír történelemnek azonban a futballon túl is akadnak szégyenfoltjai. Írország berlini képviselője, Charles Bewley akadályozta a menekülő zsidók befogadását, miközben antiszemita rágalmakkal teli jelentéseket küldött Dublinba, és védelmébe vette a náci politikát. Oliver J. Flanagan képviselő 1943-ban a parlamentben méltatta Németországot, amiért elűzte a zsidókat, és követendő példának nevezte ezt Írország számára. Még a háború után is ellenállásba ütközött a bergen-belseni zsidó árvák befogadásának terve.

1945. május 2-án pedig Éamon de Valera felkereste a német követet, hogy részvétét fejezze ki Hitler halála miatt. A látogatást diplomáciai udvariassággal indokolta.

Az európai zsidóság kiirtásáért felelős ember halálakor be kellett tartani a protokollt. Izraeli futballisták esetében már egy kézfogás is túl nagy engedmény.

Az izraeli játékosok nem rendelnek el légicsapásokat, és nem alakítják a kormány politikáját. Mégis úgy bántak velük, mintha állampolgárságuk miatt személyesen kellene felelniük mindazért, amivel Izraelt vádolják. A politikai nézetkülönbség így emberek kirekesztésének ürügyévé vált, pusztán a nemzeti hovatartozásuk alapján.

A palesztin civilek szenvedése figyelmet érdemel. Az izraeli sportolók nyilvános megalázása pedig számonkérést. Egyetlen gázai gyereket sem véd meg az, ha Manor Solomonnal látványosan éreztetik, hogy még a kézfogásra sem méltó.

Milyen kényelmes történelmi önfelmentésre kínál alkalmat ez a jelenet. Egy ország megkerülheti a zsidókkal szemben elkövetett saját bűneivel való szembenézést, ha annál nagyobb magabiztossággal ítélkezik más országok zsidói fölött. Elég kollektív bűnösséggel vádolni az izraelieket, nyilvánosan megalázni őket, és a saját múlttal kapcsolatos kellemetlen kérdéseket máris elnyomja a taps.

Európa üldözött zsidóinak leszármazottai kerülnek a vádlottak padjára, miközben vádlóik elégedetten hirdetik, hogy okultak a múltból, és az üldözöttek oldalán állnak. Milyen praktikus. A múlttal nem kell szembenézni; elég egy új vád és egy közönség, amely kész megtapsolni a gyalázatot.

Írország múltja nem tesz jogtalanná minden Izraellel szembeni kritikát. A makulátlan nemzeti lelkiismeretnek ezt a látványos színjátékát azonban meglehetősen nehéz elviselni.

Ha az ír futball meg akarja mutatni, milyen messzire jutott Dalymount Park óta, kezdhetné azzal, hogy emberszámba veszi izraeli ellenfeleit.