A Holokauszt a legvégső érv, ultima ratio, aki ezzel él, egyben azt is mondja, hogy mindazok, aki nem vele vannak, automatikusan a másik oldalra – a Holokauszt tettesei vagy közönyös szemlélői közé – kerülnek. 

Schönberger Ádám egyik cikkemet bírálta „A Holokauszt nem kisajátítható” c. írásában, mely a Kettős Mérce blogon jelent meg. Én, amint illik, náluk kértem válaszcikkem megjelentetését, a blogon feltüntetett e-mail címen. Választ négy napja nem kaptam, így reflexióm most a Szombat honlapján lát napvilágot.

Schönberger Ádám valódi nagyvonalúsággal úgy bírál, hogy sem nevemet, sem cikkem címét nem írja le. Pótoljuk ezt most: A menekültek és a Holokauszt c. írásomról van szó.

Bírálóm mindjárt bravúros csúsztatással (vagy melléfogással) indít.

„Nagyobb lélegzetű cikkben igyekszik a Szombat újságírója kifejteni, hogy a menekültválsággal kapcsolatos médiatartalmakat tévesen hasonlítják össze a Holokauszttal. Többek tiltakozását váltotta ki a Magyar Narancs ominózus címlapja is. Mondja ezt a Szombat szerzője úgy, hogy maga is összehasonlítással él a német kisebbségek kitelepítésével és mostani válsággal kapcsolatban. Mondván az egy „jobb” összehasonlítás.”

Schönberger itt minden alap nélkül belekeveri mondandómba a Magyar Narancs – Orbánt szögesdrót-Hitler-bajusszal ábrázoló – címlapját, amiről én egyáltalán nem nyilvánítottam véleményt. Fogalmam sincs, miért teszi ezt. Arra gondolni sem merek, hogy talán pongyola fogalmazásról lehet szó.

Schönberger cikkének fő mondanivalója ezután az, hogy a Holokausztot nem lehet kisajátítani, neki és másoknak igenis joguk van ezt hasonlatként használni a menekültválságról szólva.

De ki vonta ezt kétségbe? Nem azt állítottam, hogy a hasonlat megengedhetetlen, hanem azt, hogy rossz, nem felel meg a tényeknek, mert a menekülteket európai földön ugyan sok megpróbáltatás éri, de semmiféle hatalom nem akarja őket elpusztítani. Útjuk végén befogadó állomások várják őket, nem haláltáborok.

Mindenkinek joga van, hogy a menekülteket látva a Holokauszttal példálózzék, nekem pedig jogom van azt mondani, hogy ez a példa hamis és torz. A történelmi előzmények után érthető ugyan, mint érzelmi reakció, és a segítőkről – akiket esetleg a Holokauszt emléke motivál – csak a legnagyobb elismeréssel lehet szólni, ámde a példa, mint történelmi párhuzam, szerintem tarthatatlan. Írásom elsősorban erről szólt.

„El kellene felejteni, hogy a holokauszt traumája kisajátítható és levédethető”

– írja a szerző, a maga által falra festett ördöggel hadakozva. Az én cikkemben ugyanis ilyen üzenetnek nyomát sem találhatta. Ha esetleg másnak akart üzenni, akkor elfelejtette a címzettet megnevezni.

„A holokauszt az európai kultúra része, szimbóluma az embertelenségnek, és mint ilyen, szabadon felhasználható”

– folytatja Schönberger, és ezzel egyetértek. De hozzátenném, hogy a Holokauszt emlékének „szabad felhasználása” elég komoly felelősséget ró a használóra. Ebben az esetben ezt nem igazán látom. A Holokauszt a legvégső érv, ultima ratio, aki ezzel él, egyben azt is mondja, hogy mindazok, aki nem vele vannak, automatikusan a másik oldalra – a Holokauszt tettesei vagy közönyös szemlélői közé – kerülnek. Ez a szemlélet szélsőséges, kizár minden vitát, az egyet nem értőket a potenciális nácik közé löki. Nem biztos, hogy erre a vitakultúrára van szükségünk.

*

Épp a fenti szöveg honlapra helyezésével bajlódtam, amikor egy facebook poszt a washingtoni Holokauszt Múzeum weboldalára vezetett. Ennek nyitóoldalán pedig éppen a budapesti menekültválság egyik képe látható, s rákattintva további képekhez és egy riporthoz jutunk.Utóbbi ezekkel a mondatokkal indul:

„Az 1930-as években a világ nézte, amint a náci Németország otthonaik elhagyására kényszerítette a szorongatott zsidókat. A németországi zsidók megpróbáltatása rokonszenvet váltott ki, de kevés ország tárta szélesebbre a kapuit, hogy a kétségbeesett menekülők közül többet fogadjon be. Noha a mai helyzet sok tekintetben különböző, a világ – és főként Európa – ma a II. világháború óta legnagyobb menekültválságot éli át. Szíriai, iraki, afgán és más menekültek millióit az erőszak kényszeríti arra, hogy biztonságot keresve szárazföldön és vízen veszedelmes útra keljenek.”

A fenti mondatok nem állítják, hogy e mostani helyzet hasonló a Holokauszthoz, de a kép és a szöveg mégis felveti a hasonlat lehetőségét. (Csakúgy, mint az írásomban idézett New York Times tudósítás.) A szerző érzelmileg messzemenően azonosul a szíriai, iraki, stb. menekültekkel, miközben történelmi síkon felveti ugyan a hasonlatot, de tartózkodik attól, hogy meg is erősítse.

Így hát ismét ideírom megbírált cikkem néhány mondatát:

„Asszonyokkal, gyerekekkel, öregekkel az országúton menetelő tömeg, őket kísérő egyenruhások, szögesdrót – ez a látvány túlságosan erős, érzelmileg sokkoló és óhatatlanul a kollektív tudatban őrzött leginkább felkavaró képeket idézi fel. A Holokauszt kultúrájában felnőtt – és azt szívén viselő – nemzedék ennek a kultúrának az eszközeivel rendelkezik, ha valami súlyos történelmi jelenséget értelmezni próbál…”

Messzemenően elismerem, ha a segítő szándékú embereket a Holokauszt emlékezete motiválja. Ugyanakkor a Holokauszt hasonlatot történelmileg nem tartom megalapozottnak. Az útra kelt százezreket Európában nem fenyegeti a halál. Viszont valóban a II. világháború utáni korszak legnagyobb népmozgásáról van szó, így sokkal megfelelőbb összevetési alapnak tartom a II. világháború utáni tömeges áttelepítések történetét.