Egy fotográfus története, aki… Nem: egy férfi története, aki… Nem: egy szerelem története, ami… Vagy több szerelem története, amik egymással… Vagy egy ország története, ami… Na hagyjuk. Ez a regény megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét. Meg mindehhez még valamit, amit Bartis Attila rajongói már ismernek: az érzelmek olyan elképesztő erejű sodrását, ami magába ránt, és nem ereszt. Mindegy, hogy az olvasó mániákusnak tartja-e Szabad Andrást, vagy pedig halálosan beleszeret, mindenképpen azt érzi, csak úgy érdemes élni, ahogy ő: ezen a hőfokon. Az ilyen szereplőt nevezzük főhősnek. Vele kell menni.
(Kemény István) 

Részlet a regényből

(a megkeseredés)

Aki nem tud örülni, annak a fájdalmaiban nem hiszek. Ezt nem valamelyik Szabad András mondta, hanem Anyám. Nekem. Annak az évnek a Karácsonyán, amikor Apámat bezárták. Ketten maradtunk abban a hatalmas, istenverte házban, és jött a Karácsony. Én pedig csak néztem, ahogy a nappali közepén a kis baltával addig farigcsálja a fenyő törzsét, amíg bele nem fér a talpba. Aztán, ahogy díszíti a fát a kályhaezüsttel festett diókkal, meg üveggömbökkel. Ahogy óvatosan felsöpör, amikor az egyik gömb eltörik. Ahogy megteríti az asztalt. Ahogy felveszi a fekete selyemruháját. Ahogy gyertyát gyújt. Ahogy kimeri a tányéromba a levest. Nekem meg csak akkor jutott eszembe, hogy nincs számára semmi ajándékom. Semmi, de semmi az égadta világon. Mert elfelejtettem. És hirtelen valami olyan szégyen fogott el, és abból a szégyenből olyan düh lett pillanatok alatt, hogy a jó étvágyat helyett azt mondtam Anyámnak, nekünk most nincs Karácsonyunk.

Már hogyne lenne?

Úgy, hogy te most nem örülhetsz. És én se.

Biztos vagy benne?

Biztos. Én nem tudnék örülni semminek.

Hallgatott.

Majd meglátjuk, mondta, és leoltotta a villanyt, hogy sorra meggyújtsa a fán a gyertyákat. Odakint a diófa ágai közt, mint valami szétkínzott állat, folyamatosan sikított a szél. És amikor már úgy lobogott az összes gyertya, mint a pokol tüze, amikor már csak a Csendes éj választott el attól, hogy kétségbevonhatatlanul és menthetetlenül szembesítve legyek a szégyenemmel, akkor elzokogtam magam, hogy bocsásson meg, én nem akartam elfelejteni.

Amire Anyám magához ölelt, és azt mondta, köszönöm, kisfiam.

Nem értettem. Azt, ha megbocsát, még értem. De az, hogy megköszöni, egyszerűen érthetetlen volt. És akkor azt mondta, számára most az a legnagyobb ajándék, hogy a gyermeke képes elmondani, amit valójában érez. Akár még a szégyenét is. Neki ez most sokkal fontosabb minden másnál, amit tőlem kaphatott volna. Mert bárki megfeledkezhet bármikor bármiről. Ő például három éve rendszeresen elfelejti a bátyja születésnapját. És higgyem el, attól, hogy a bátyja már nem él, ez nem könnyebb lesz, hanem sokkal rosszabb. Mert egy élőtől bocsánatot lehet kérni, de egy halottól nehezen. De a szégyen okozta düh vagy gyűlölet helyett csak akkor leszek képes bocsánatot kérni akár tőle, akár bárki mástól, ha ő jó anya volt. Biztos sokszor fogok még szégyenkezni, sajnos anélkül nem lehet leélni az életet. De ha azon kapnám magam, hogy szégyenemben inkább hazudozok, mentségeket találok, kihányom a vacsorát, vagy gyűlölöm azt, akit megbántottam, annak mindenekelőtt ő lenne az oka. És neki pont most, amikor Apám nem lehet velünk, mindennél nagyobb szüksége van arra, hogy tudja, jó anya volt.

Holnapra készítek neki ajándékot, mondtam.

Annak nagyon fog örülni. De annál nagyobb ajándékot tényleg nem tudok készíteni, mint amit most adtam neki, akaratlanul is.

Aztán meggyújtottuk a csillagszórókat és elénekeltük a Csendes éjt.

Aztán a kezembe adta a kis csomagot. Amikor megfogtam a selyempapírt, már a tapintásból tudtam, hogy megkaptam azt, amiről úgy hittem, nem lehet az enyém soha, Apám ébenfa nyelű zsebkését. Hogy így kapok ajándékot nem csak Anyámtól, de Apámtól is.

Nekem most az a legnagyobb ajándék, hogy megbocsátott, mondtam.

Azért csak örüljek nyugodtan a zsebkésnek is, pontosan tudja, mennyire vágytam rá.

Ha valaki semminek nem tud örülni, még percekre sem, az már nem tesz különbséget öröm és bánat között. És ez a legnagyobb rossz, ami emberrel történhet. Számára ez a mostani a legszomorúbb Karácsony, talán keserűbb még a negyvennégyesnél is, amikor Apám munkaszolgálaton volt. De nem engedheti meg magának azt az önzést, hogy a keserűségén kívül ne lásson meg semmit. Hogy ne lásson meg engem. Ha Krisztus csak fenyegetett volna, csak korbácsolt volna, csak szenvedett volna, ha nem lett volna képes még az utolsó vacsoráján is örülni, fabatkát sem érnének a szavai.

A megkeseredett ember csak mérget szór szét a világban. Mert csak a saját keserűsége okát látja benne. A megkeseredett ember mindig igazságtalan, mert igazság csak a teljességben lehet. A megkeseredett ember mindig bűntudatot ébreszt azokban, akiknek hálával tartozik, és szövetségest talál azokban, akik a dühe jogosságát fenntartás nélkül elfogadják. És végül mindig elfordul a szövetségeseitől. Ahogy elfordul azoktól is, akik pont azért nem lesznek szövetségesei, mert szeretik.

Óvakodjak azoktól, akik nem fogadnak el egy ajándékot, mert ők azt nem érdemlik meg, vagy úgy fogadják el, mintha kegyet gyakorolnának, nem pedig örülnek neki. Mert nem lesz más választásom, mint a szövetségesükké válni, kiszolgálni őket, majd arra ébredni, hogy kifosztották a lelkem, és magamra hagytak.

A megkeseredett ember mindig magányos. Amikor egy hegyben vagy tengerben gyönyörködik, a magánya díszleteiben gyönyörködik. Mindig egyedül áll a díszletei között. Mindegy, hányan és kik veszik körül, ők is csak díszletek maradnak. Aki megkeseredett, annak még a szerelme, férje, anyja, apja vagy a gyermekei is csak díszletek. Árnyak, szörnyetegek, akikkel egyedül küzd. Akik pont azzal a dühvel rontanak rá, amit ő érez. A megkeseredett embernek minden sérelme, dühe, bosszúvágya jogos, és minden fájdalom számonkérése, amit ő okoz, jogtalan. Nem elfordulnak tőle, hanem olyan igazságban él, amelyben helye csak neki van.

És néha nagyon kevés is elég a megkeseredéshez. Van, akit még a háború sem keserít meg, és van, akinek elég, ha egyszer megszégyenül. Nincs honnan tudjuk, kinek mennyi kell. Az viszont biztos, hogy Isten a megkeseredetten nem segít. Aki emberben nem tud vigaszt találni, annak Isten is csak díszlet. Úgyhogy nyugodtan örüljek ennek a zsebkésnek, ez semmit nem vesz el abból a fájdalomból, hogy Apám börtönben van. Se szégyent, se bűntudatot nem kell érezzek miatta, egyébként sose fogom látni se külön-külön a dolgokat, se egyben az egészet. Vak leszek. A lelkemnek nem lesz szeme.

Hát nagyjából ezekre tanított Anyám. Majd rá alig két évre inkább meghalt, nehogy véletlenül megkeseredjen, és vak legyen. Ugyanúgy rettegett a megkeseredéstől, mint később Apám a ráktól. Ha tévedett, csak annyiban tévedett, hogy a megkeseredés legfőbb okát nem a félelemben látta. Így nem is számolt vele, hogy egy holtan talált anyánál nincs félelmetesebb.

Bartis Attila: A vége. Magvető Kiadó, 2015. 604 oldal, 4990 forint