A szerzők szerint például – a hagyományos ödipális konfliktus-interpretáció kulcsműve –, a Levél Apámhoz nem az apához fűződő ambivalens kapcsolatot, nem az apa elleni lázadást, hanem a társadalomhoz, a bürokráciához, az „államgépezethez” való viszonyt tükrözi, a kisebbségi létből fakadó „idegenség” élményt, a „nyelvében idegenként való létezés” elleni lázadást.

Az élettel szembeállított írásáról, hiszen Kafka, aki tébolyítóan aggályos kérdéseivel birtokolni akarja Felice környezetét, múltját és jelenét, az idejét, a jövőt illetően éppen azért bizonytalanodik el, mert az ő lényege az írás. Ez az akadálya a közös jövőnek, a mellettiségnek, annak, amibe belekényszeríteni igyekszik Felicét, hogy ugyanazzal a mondattal lebeszélje önmagáról, és aláássa az idillt.…

Kafka markáns különbséget lát a keleti és nyugati zsidók irodalma között: „Már szinte megszoktuk, hogy a nyugat-európai elbeszélésekben, mihelyt kitérnek csupáncsak egyes csoportjaira is a zsidóságnak, az ábrázolás mélyén vagy tetejében mindjárt a zsidókérdés megoldását keressük, és meg is találjuk.”  

Mélyen vallásos, haszid szüleim számára a varsói színház „tréflinek”, nem létező dolognak számított. Színház csak a Purim ünnepén létezhetett, amikor Haszkel bácsi nagy fekete szakállat ragasztott kis szőke szakállára, magára véve a kifordított kaftánt, és a vidám kereskedő zsidót szerepét. Ámuló gyerekszemeimet nem tudtam levenni róla.  

Egy hetet töltünk Prágában. Nyaralni jöttünk, de nem lennék hű magamhoz, ha csak nyaralnék. Kafka színdarabomhoz gyűjtök helyi hangulatokat, K. egykori otthonait, kedves helyeit, kávéházait, iskoláinak helyszínét végigjárva. Egy amerikai egyetemi program kényelmes apartmanjában lakunk, ennek fejében egy szemináriumot kell tartanunk amerikai vendégdiákoknak a közép-európai zsidó kultúráról.