A Vájikrá második fejezete kilenc pozitív és kilenc negatív (héb.: ászé” és „lo táászé”) parancsolatot tartalmaz. Közülük van az oltár tüzének (pozitív) parancsolata: „Parancsold meg Áronnak és az ő fiainak, mondván: ez az égőáldozat törvénye, ez az elégett áldozat a máglyán, az oltáron. 

Jitró midrása a vallás egyik legfontosabb tételéről beszél, mely szerint a Szináj hegyi kinyilatkoztatás az írott és a szóbeli törvényre egyformán vonatkozik: a két kőtábla csak jelképes, hiszen az írott törvény tételeivel egy időben hangzik el a Tóra mindenre kiterjedő magyarázata is, az úgynevezett „szóbeli Tóra” (a Talmud). 

„És volt, midőn elbocsátotta Fáraó a népet, nem vezette őket Isten a filiszteusok országának útján, mert közel volt az, mert azt mondta Isten, nehogy megbánja a nép, háborút látva és visszatérjen Egyiptomba” (2Mózes 13, 17). Az aggodalom nem volt alaptalan, mert röviddel a Nádas tengeri (Vörös tenger) megmenekülés után fel kellett venni a harcot Ámálekkel,…

Fáraó meghajol a tíz csapás alatt, és szabadon engedi a zsidó népet. Az egyiptomi kivonulás az új törvényeken, a parancsolatok sokaságán keresztül vezet a szabadság felé. Közülük egyik az imaszíjak (héb.: tfilin) parancsolata. Érdekes módon, az imaszíjakat a Tóra az elsőszülöttséghez köti:

Az égő csipkebokor előtt az Örökkévaló „bemutatkozik” Mózesnek, megmondja a nevét. Azt a nevet, melyet betű szerint soha nem szabad kimondani: „Azért mondd Izrael fiainak: Én vagyok az Örökkévaló, kivezetlek benneteket Egyiptom rabmunkái alól, megmentelek benneteket az ő szolgálatukból, megváltalak benneteket kinyújtott karral és nagy ítéletekkel” (2Mózes 6, 6). 

Mózes második könyve, a Kivonulás első fejezetében találkozunk először Mózessel, aki az ötödik könyv végéig „velünk marad”. József halálától Mózes születéséig száz esztendő telt el, eközben Jákob családja néppé növekedett. Hogyan lett milliós nép egyetlen családból, száz év alatt?

„Midőn közeledtek Izrael napjai a halálhoz, akkor hívatta fiát, Józsefet és mondta neki: Ha ugyan kegyet találtam szemeidben, tedd, kérlek, kezedet csípőm alá, hogy cselekszel velem szeretetet és hűséget: ne temess el kérlek, Egyiptomban.” (1Mózes 47, 29). József valóban felviszi Jákob földi maradványait az Ígéret Földjére. 

Jákob fiai már indulnának vissza Kánaán földjére, de József „visszatartja” a legkisebbik testvért, Benjámint. „Ekkor Júda József elé lép” és elmondja, hogy mit jelentene ez öreg apjuknak, Jákobnak: „midőn eljövök szolgádhoz, az én atyámhoz és a fiú nincs velünk az ő lelke pedig össze van kötve lelkével” (1Mózes 44, 30). 

A fejezetben Jákob gyászáról és az egyiptomi gabonavásárról esik szó. Mikor József halálhírét hozzák, Jákob szabályszerűen betartja gyászt, mert Isten eltitkolja előtte a valóságot. Jákob nem boldogul egykönnyen az élet csapásaival, bajaival:

„És Jákob lakott apja országában, Kánaán földjén” (1Mózes 37, 1). A héber „vájésev” szó, ómen-szerű kifejezés, jelentése: (és) élt, ült, lakott. Hallatára, első pillanatban békét, nyugalmat, biztonságot feltételezünk, mégis mögötte van a rossz, a fájdalom, a veszteség.