„…miért nem tudok jiddisül?”

(Forgács Zsuzsa: Talált nő. Q. E. D. Kiadó, 1995, 295 oldal, ára 595 Ft)

Talán mégis lehet valami igazság ab­ban a mondásban, hogy egy idő után a téma megtalálja a gazdáját. Emlékezve Forgács Zsuzsa néhány az ÉS-ben és a 2000-ben publikált igen jó írására, örömmel és mit sem sejtve vettem kéz­be újonnan megjelent novellásgyűjteményét. Mégis már az első novella egy hasonlatánál – bár egy hasonlat még nem sokat jelent – valamiféle gyanú kezdett mocorogni bennem: „na meg hirtelen úgy éreztem, hogy egy kelések­kel borított kifeszített vitorla vagyok a Vörös-tengeren, és a nedves, sós szél maróan és vég nélkül söpör végig gyöt­relmeként sajgó testemen.” Ahogy egy­re haladtam előre a novellák olvasásá­ban, már nem volt kétséges: a zsidóság itt is téma és probléma, nem a központi kérdés, nem ezen fordulnak meg az ese­mények, mindettől nem függnek vég­kifejletek. Mégis minduntalan szembe­találjuk magunkat egy-egy zsidó vonat­kozással. Ezeket annyira izgalmasnak találtam, hogy ebben a rövid recenzió­ban csak erről szólok majd. Mindezek figyelembevételével mazsolázzunk egy kicsit a novellákból.

Az írások több csoportba oszthatók, a mai New Yorkban, illetve Budapesten játszódó többnyire reális, de néhol szürreális elemeket sem nélkülöző da­rabokra, illetve a kötetet záró két, a mi­tikus, bibliai időkbe vezető novellákra (A hullám kalandjai, A tavak az égbe re­pülnek).

A Tartsuk mozgásban a nőt című no­vellában főhősünk, a világemigráns tün­dér, tolmácsolást vállalt volna az általa beszélt majd 50 nyelv egyikén, ha ez a nyelv éppen nem a jiddis lett volna: „Hát neked nem volt egy rendes jiddis anyukád? – De igen – mondtam, és elpi­rultam -, de az egy nagyon hosszú tör­ténet volna, hogy én miért nem tudok jiddisül (…)- nézd, nekem a jiddis meg a héber tartalmaz mindent a világon, amiről a szüleim nem akarták, hogy tud­jak, míg felnövök, és utána se. Ugyan­ide tartozik minden, amitől elgázosították hatmillió rokonomat, és amitől 44- ben a Dunába lőttek minket Budapes­ten. Úgyhogy kösz, DE ÉN NEM AKAROK TUDMI JIDDISÜL!!!! „

A családban nemcsak hősünk identi­tását zavarta össze az elmúlt néhány évtized – a zsidóság egyetemes sorsáról a többieknek is lehettek tapasztalataik.

Az évtizedek elmúltával az anya egy terítőn, szinte montázsszerűen zsúfolja össze azokat a jelképeket, vagy az em­lékezetében lenyomatként őrzött dol­gokat, melyek akarva-akaratlanul meg­határozzák világlátását: ormótlan raké­ta, ötágú vörös csillag, félkész, sárgás, hatágú, csillag, kereszt Krisztussal, tízparancsolat és kőtáblák, egy borral teli serleg. A háttérben: hegyvonulat, akasztófa, géppisztoly, kapu, nehézkes gyárkémény, búzakalász, kenyér. Erre az egész képre pedig szögesdrót hálója borul.

Az apáról készült fénykép féltett kin­csei közé tartozik. A kép az el-alameini harcok idején készült a második világ­háborúban Palesztinában. A kép hátul­ján apja a következő verset írta anyá­ról, Mandel Eszterről: „Anyám hol vagy? – Spiedel Párizsban van / Már rég el­szállt mint könnyű füst a teste / germán mezőkre hullt alá a pernye / anyám hol vagy a kémények füstjében / összeol­vadnak a testek / Germán mezőkre hull alá a pernye.”

Mikor a Tartsuk mozgásban a nőt cí­mű novellában a legváratlanabb hely­zetben hősünk szembetalálja magát Ödön von Bibóval, első kérdése ez: „Le­hetséges, hogy tényleg csak zsidók és nem zsidók lakják ezt a planétát?” A no­vellák olvastán ezt a kérdést akár mi is feltehetnénk. A világban élnek a rendes zsidólányok és a domború farú sikszék, a New York-i metró koldusai és az élel­mes jemeni arab árusok, akik furcsa módon ivritül próbálnak udvarolni, és itt élnek rajtuk kívül Munkásukat csut­káig szívó néma és – majdan – impo­tens antihősök, akik persze még gon­dolatban sem állíthatók párhuzamba a hajnali háromkor frissen megjelenő, barnára sült, izmos férfiakkal, az izraeli hadsereg volt katonáival.

A kötet végén található két novella – a mindennapi élet, a családi élet fragmen­tumai után -, egy valaha volt egész, még tökéletlenségében is teljes világot mu­tat, a mítoszok világát, ahol valaki képes arra, hogy megszoptassa az egész vilá­got, míg más a 18. dinasztia utolsó le­származottjaként a királyok és királynők völgyében kalandozhat. Az első novella hasonlóságokat mutat József és test­vérei történetével, míg a második az egyiptomi fogságot képzeli el – a maga sajátos módján. E történetben a jött- ment görbelábú kis nomádból, a habiru család ivadékából a fáraó udvari fel­ségsértője lesz. Az egyiptomi udvarban kikupálódik, nyelveket tanul, elsajátítja a gyógyászat csínját-bínját, titkos szö­vegeket fejt meg és az akkád nyelvet tanulmányozza – mégis minduntalan csak egy helyre vágyik vissza – Urusalimmu-ba. De miért akar mindenki ép­pen Jeruzsálembe menni? Hiszen nem­csak A tavak az égbe repülnek főhőse vágyakozik oda „a Szabadon Teremtő és Szabadon Hívő Teremtmények készülő világvárosába”, hanem a kötet főhősnője is, apjával együtt, hogy „az idők végezetéig sétálgassak vele az Irhatikban, a piacon, forró kávét szür­csölgetve és halvát majszolva”. Jeru­zsálem valóban az örök város, ezért „adja a mi kotnyeles, lobbanékony, ha­rapós istenünk, hogy egyszer még együtt ehessük a sült bárány húsát Urusalimmu falai alatt”.

Ezek a novellák nyelvükben is imitál­ják a bibliai, mitikus világot, ezekben a sorokban például mintha az Énekek Éneke fordulatait hallanánk: „Bizony olyan ő, mint a gazda nélküli rét, az anyaméhért kiáltó kaptár, olyan ő, mint a meg nem erjedt bor.”

Mint ahogy azt korábban is említet­tem, ez az áttekintés igencsak önké­nyes, a novelláskötetnek csak egyetlen jellegzetességére figyelt. Értékelje ki így, ki úgy ezeket a példákat és megfigyelé­seket, de egy utolsó idézethez ragasz­kodom: „…a Nílus torkolatán túl a világ köldökéről leszakadt, kiforratlan, ma­gukat kereső, neve nincs kóbor népek, kallódó törzsek és zsákmányéhes kaló­zok várják, hogy magukba emésszenek vagy félresöpörjenek. Mégis menni kel­lett, valami irdatlan szabadságrengeteg bódító illata után.”