Martin Gilbert[1] brit történész egy egész könyvet[2] szentelt a vészkorszak idején üldözötteket mentő igaz embereknek. Az alábbiakban a Magyarországgal foglalkozó fejezet első részét közöljük.
A magyar állami felelősség leszögezése, a társadalmi közöny és a deportáltak javaiból való haszonhúzás mellett arról sem feledkezhetünk meg a vészkorszak 75. évfordulóján, hogy voltak, akik a legsötétebb napokban is az emberség példáival szolgáltak.

(A szerk.)

A Holokauszt csak 1944 márciusában, a német katonai megszállással érte el Magyarországot, amelynek zsidó lakossága ekkoriban – az 1940-ben hozzácsatolt csehszlovák és román területeket is figyelembe véve – elérte a háromnegyed milliót. Horthy Miklós kormányzó, Németország katonai szövetségese, a náci faji politika nem túl lelkes támogatója, kétszer is visszautasítja Hitlert, aki személyesen kéri a magyarországi zsidók Németországba deportálását. A katonai megszállás nélkül aligha indultak volna transzportok Auschwitzba. Ugyanakkor, 1941 augusztusában, miközben a magyar és német csapatok együtt harcoltak a Szovjetunió ellen a keleti fronton, 20 ezer zsidó munkaszolgálatost küldött az elfoglalt orosz területekre. Nagy részük Csehszlovákia frissen annektált keleti régióiból származott. Több mint 15 ezer SS kézre adott zsidót öltek meg, 11 ezret még augusztusban, a kamenyec-podolszkiji mészárlás során, több ezer helyi zsidóval együtt, egyetlen nap alatt.

Hegedűs Tibor, a kevesek egyike, akinek sikerült elkerülnie a vérontást, később elmondta, hogy az életét 27 társával együtt annak a magyar őrnagynak köszönheti, aki „német parancsnoki pecséttel ellátott igazolást adott a mészárlást túlélt 28 katonának arról, hogy magyarok vagyunk és visszatérhetünk Magyarországra. Természetesen tudta, hogy a csoport többsége zsidókból áll. Hármunkat egy orosz tanárnő rejtegetett a lakásán, amíg megkaptuk a papírokat. A magyar katonák is segítettek, elláttak élelemmel. A kivégzés napján parancs rendelkezett arról, hogy senki sem hagyhatja el a körletet. A gyilkolást német katonákra bízták.”[3]

Kiss Barna az egyik munkaszolgálatos egység parancsnoka volt. 214 ember tartozott a felügyelete alá. Az utasítás szerint addig kellett dolgoztatnia őket az orosz front felé menetelve, ameddig el nem pusztulnak. Ő inkább vigyázott rájuk, gondoskodott róla, hogy minden nap megmossák elgyötört lábukat, és akinek szüksége van rá, orvosi segítséghez jusson. Többségük túlélte az utat.[4]

1942 és 43 során a magyarországi zsidóság elkerülte a környező országokban zajló deportálást és szervezett gyilkolást. Több ezer lengyel és szlovák zsidó igyekezett az auschwitzi transzportok elől dél felé és talált menedéket Magyarországon. De alig pár nappal a német csapatok bevonulása után egy „szakértőkből” álló különleges SS-alakulat élén Budapestre érkezett Adolf Eichmann, hogy biztosítsa a teljes zsidóság haladéktalan deportálását. Ennek első lépéseként otthonuk elhagyására kényszerítették és gettókba költöztették őket, amit rendszerint téglagyárak és más üzemi létesítmények területén, vagy elszegényedett, lepusztult városrészekben jelöltek ki. Blau László, a bonyhádi zsidók pusztulásának krónikása – akit korábban munkaszolgálatra hurcoltak – megemlékezik arról, hogy a foglyul ejtett zsidók iránti együttérzés miként indított egy csoport helybéli romát arra, hogy frissen sült kenyereket dobáljon a gettó kerítésén keresztül. A katolikus, református és evangélikus egyház helyi vezetői is próbáltak segíteni. De a végső fázis Bonyhádon is, ahogy minden más magyar településen Budapest kivételével, gyors és kíméletlen: Auschwitz, és a közösség teljes megsemmisítése[5].

Kassán Péterfy Ida apáca rejtegette zsidó barátait és családjukat, s egész hálózatot szervezett hasonló beállítódású honfitársaiból[6]. Miskolcon Kopácsi Sándor – az 1956-os forradalom egyik későbbi vezetője – hét zsidót bujtatott egy bérelt ház pincéjében, s mentett meg a deportálások elől[7]. Strausz József és Margit, egy katolikus házaspár Munkácson, magához vette Rubin Ámosz zsidó fiút, mielőtt elhurcolták volna. „12 napig viseltem csak a sárga csillagot”, emlékezett vissza később, azután szülei elvitték az új családjához. A szomszédok a házaspár vidéki rokonaként ismerték.  „Az egyik nap Strausz úr azt mondta, a németek kihirdették a városban, hogy kímélet nélkül megbüntetnek mindenkit, akinél zsidóra bukkannak. Saját maga és egész családja életével játszik, aki egyet is befogad, de a legkevesebb, hogy azonnal elveszíti a munkáját. De sietett megnyugtatni, s azzal vigasztalt, hogy minden jóra fordul majd.”[8]

Elie Wiesel, aki éles és mélyenszántó könyveivel a Holokauszt drámáját ellenállhatatlanul emelte a köztudatba, így emlékezett arra az időre, amikor Máramarosszigeten felállították a gettót: „Ami az én családomat illeti, itt volt Mária, öreg szolgálónk, a csodálatos Mária, aki születése óta nálunk dolgozott. Könyörgött, menjünk vele, átengedi kis kunyhóját egy elhagyott tanyán, elférünk mindnyájan mi hatan, még Niszel nagymama is. Heten egy kunyhóban? Igen, mondja Mária, elférünk heten, esküszik rá, Krisztus a tanúja. Majd ő gondoskodik rólunk, elvégez mindent. Miért utasítjuk vissza, udvariasan, de végérvényesen? Egyszerűen azért, mert nem tudjuk, mi vár ránk…… Ez a nagyszerű, tanulatlan asszony erkölcsiségében felülmúlta a város értelmiségét, tekintélyes vezetőit, a papságot. Apánknak sok ismerőse, sőt barátja volt a keresztények közösségében, de egyikükben sem volt annyi lelkierő, mint ebben a sebzett lelkű parasztasszonyban. …….. Ezekben az időkben egy naiv és ájtatos keresztény nő őrizte meg városunkban a lelket – színlelés és nagy szavak nélkül.”[9]

Frantiska Prva egy 6 és egy 7 éves zsidó leányka dajkájaként dolgozott Ungváron. Amikor 1944 áprilisában megkezdődtek a deportálások, magához vette őket. Máshová költöztek, ahol nem ismerhették fel őket és saját gyermekeként gondoskodott róluk. A szülőket Auschwitzban meggyilkolták.[10]

Sátoraljaújhelyen Csizmadia Malvina, egy 17 éves kálvinista lány, két testvére és édesanyjuk segítségével tartotta a kapcsolatot az otthonukhoz közeli munkaszolgálatos tábor zsidó lakói és családtagjaik között. Segítettek élelmiszert csempészni a táborba, és öt hónap alatt 25 férfi szökését szervezték meg, miután sikerült rejtekhelyet találni számukra a környező tanyákon.[11]

1944 áprilisában a Gestapo letartóztatta Jane Haining brit állampolgárt, aki 400 zsidó leány ellátásáról gondoskodott egy, a Skót Misszió által fenntartott budapesti iskolában. A vádak között szerepelt, hogy „zsidók mellett dolgozik”, és „sírni látták, miközben felvarrta rájuk a sárga csillagot”.[12] Haining előbb a kistarcsai internáló táborba került, ahonnan április 28-án Auschwitzba deportálták és három hónap múlva meggyilkolták. Egyik diákja, aki végignézte, amint a Misszió temploma előtt a Gestapo emberei autóba tuszkolják, így emlékezett: „A borzalom idején Miss Haining szembeszállt mindazokkal, akik származásuk alapján akartak osztályozni minket. Később értettem csak meg, hogy miért halt meg: értem és a többi gyerekért.”[13]

A magyarországi deportálásokat végül brutális gyorsasággal hajtották végre. Az első transzport 1944 május 15-én indult útjára, s alig két hónap alatt 60-nál is több településről 437 402 zsidót hurcoltak Auschwitzba, ahol 381 ezren pusztultak el. Nagy részük pár órán belül gázkamrában végezte.

De akadtak, akik próbáltak segíteni. Horváth Kálmán százados, munkaszolgálatos előadóként, válogatás nélkül minden zsidót felvett a zászlóaljba, hogy elkerüljék a deportálást. „Besorozott ő mindenkit, gyerekeket, öregeket egyaránt”, idézi fel egy túlélő, noha a hivatalosan megállapított életkor 18 és 48 közé esett.[14] Paul Friedlaender később leírja, ahogy 1944 júniusában „a diósgyőri (Miskolc) téglagyárba tereltek minket. Anyámmal, a húgommal és több száz zsidó testvéremmel vártuk a sorsunkat, hogy elszállítsanak. A csendőrök brutálisan bántak velünk. Rettenetes éjszaka volt. Ordítozás, lövöldözés hallatszott, az érkező marhavagonok zörgése. Reggel aztán csoda történt. Megjött Horváth Kálmán százados (a nevét csak később tudtam meg) és úgy rendelkezett, hogy 15 és 55 éves kor között valamennyi férfi gyülekezzen az udvaron. Legalább negyvenen voltunk, és valami katonai alakulat-formába kellett rendeződnünk. Hirtelen a csendőrparancsnok ráförmedt Horváthra, fenyegetőzni kezdett, amiért beleüti az orrát „az ő zsidói” dolgába, mire egészen hihetetlen módon Horváth odakiáltott az embereinek, hogy felhúzott puskával sorakozzanak fel körülöttünk. Készen álltak rá, hogy megvédjenek. Akkor Horváth így szólt: „ezek az emberek a hadsereg munkaszolgálatosai”, majd hozzánk fordult és kiadta a parancsot: „Futólépésben a kapuhoz!”[15] Friedlaender később úgy emlékezett, hogy a férfiak között akadt olyan család, ahol Horváthnak köszönhetően három generáció is (nagyapa, apa és gyerek) megmenekült.[16]

Itzhak Steinberger így ír: „16 éves voltam, alacsony, vézna és csenevész fiú, hatalmas szemüveggel. Amikor rám került a sor, Horváth megkérdezte, mivel foglalkozom. Gimnáziumba jártam, de azt hazudtam, hogy cipészinas vagyok. A szeme se rebbent, már be is sorozott. Utánam apám jött, aki a valóságnak megfelelően azt felelte, hogy kereskedő. Horváth meghökkent, és megkérdezte, biztosan ki akar-e maradni a munkaszolgálatból. Mire apám azt mondta, hogy ő a sorsra bízza az életét. Inkább anyám mellett maradt. Pár nap múlva Auschwitzban végezték.”[17]

Randolf Braham történész, a magyar holokauszt kutatója úgy véli, hogy „sok kormányzati és katonai vezető, sok kisebb, parancsnoki, vagy szervezői posztot betöltő tisztviselő tisztában volt a gettók felállításának és a transzportok indításának tényleges valóságával, és humanitárius beállítódástól vezettetve minden hatalmukban álló eszközt bevetettek, hogy annyi zsidót mentsenek meg, amennyit csak lehet.” Braham szerint a „legérdemdúsabb” katonai vezetők egyike volt Reviczky Imre ezredes, az egyik munkaszolgálatos zászlóalj parancsnoka. „A parancsnokságán jelentkező minden zsidót besorozott, habozás nélkül, eleséggel és védelemmel látott el, életkorától és egészségi állapotától függetlenül”[18]. Az orosz frontról való visszavonulás során zsidó legénységét szökésre buzdította[19].

Mislai Attila fordítása

 

[1] Sir Martin Gilbert  (1936 – 2015) a 20. századi angol történetírás legendás alakja, Winston Churchill hivatalos életrajzírója, a két világháború és a Holocaust szakértője. Történészi munkásságáért, valamint politikai és diplomáciai tanácsadóként tett szolgálatainak elismeréseként 1995-ben lovaggá ütötték. 88 könyvet írt, eddig 24 nyelvre fordították le. Magyarul két műve jelent meg: Martin Gilbert: Zsidó történelmi atlasz, Gondolat, 1991, illetve: Izrael története, Pannonica Kiadó, Budapest, 2001.
Sir Martin a „személyes történelem” fontosságát hirdette, interjúzásban, helyszínek felkeresésében, dokumentumok gyűjtésében fáradhatatlan volt. Rajongott a térképekért, módszeres kutatásuk egyik úttörőjeként számtalan atlaszt állított össze. Kutatómunkája során többször járt Magyarországon. (a fordító)

[2] Fordításunk a szerző Righteous című könyvének Magyarországról szóló fejezete. (Martin Gilbert: Righteous, Henry Holt and Co., Doubleday, 2002, 381–405). A téma teljesebb feldolgozásához lásd.: Frojimovics Kinga – Molnár Judit (szerk.): A Világ Igazai Magyarországon a második világháború alatt, Balassi Kiadó/Jad Vasem, 2009 (a fordító).

[3] Idézet Hegedűs Tibor 2001. február 22-én kelt, a szerzőhöz írott leveléből.

[4] Album of Rescuers (Humboldt State University; www.humboldt.edu)

[5] Leslie Blau: Bonyhád, A Destroyed Community,  Shendold Publishers, Inc. (USA), 1994.

Magyarul: Blau László: Bonyhád – Egy elpusztított zsidó közösség,  Soha többé Soá! Alapítvány, Bonyhád, 2008.

[6] „Ida Peterfy, Nun Who Helped Save Jews, 77” (Péterfi Ida, az apáca, aki zsidókat mentett), Jerusalem Post, 18 February,

2000.

[7] „Hungarian Hero Fought Nazis” (Egy magyar hős a nácik és szovjetek ellen), Globe and Mail (Toronto), 5 March,

2001.

[8] Testimony of „The Only Jewish Child in Munkacs” („Az egyetlen munkácsi zsidó gyerek” vallomása), Encyclopaedia of the Diaspora (héber nyelven), Vol. 7 (Tel Aviv, 1959), 499-502, Righteous Among the Nations Archive fájl 88.(Igazak a nemzetek között Archívum, 88. akta),

[9] Elie Wiesel: Minden folyó a tengerbe siet,  Esély Könyvklub, Budapest, 1996, 93-103. (fordította: Péter Éva)

[10] A beszámoló az egyik megmentett leánytól, Renate Schonberg Winstontól származik (United States Holocaust Memorial Museum, Photo Archive, Worksheet 45879).

[11] Mordecai Paldiel: The Path of the Righteous, 310-311.

[12] Reverend David McDougall: Jane Haining, 1897 – 1944, 26.

[13] Joe Quinn: „Honour for Scots Holocaust Heroine”, Express, 23 November 1997. Jane Haining erkölcsi nagyságát 1997 december 8-án, Glasgowban, a Világ Igaza címmel ismerték el. A posztumusz díjat testvére, Agnes O´Brien vette át.

[14] Testimony to Yad Vashem Righteous Among the Nations Archive, fájl 5012.

[15] Testimony to Yad Vashem Righteous Among the Nations Archive, fájl 5012.

[16] Paul Friedlaender (Fóti Pál) személyes közlése a szerzővel folytatott beszélgetés során, 2002. március 24-én.

[17] Testimony to Yad Vashem Righteous Among the Nations Archive, fájl 5012.

[18] Randolph Braham: The Politics of Genocide, volume I., 340. (Randolf Braham: A népírtás politikája: A holokauszt Magyarországon 1-2., Belváriosi Kiadó, Budapest, 1997.)

[19] Mordecai Paldiel: Sheltering the Jews. Reviczky posztumusz megkapta a Világ Igaza címet. (Yad Vashem Righteous Among the Nations Archive, fájl 72.)