Kétrészes mellékletben emlékezünk meg Izrael Állam ötvenedik születésnapjáról. Az összeállítás első két írása az ország születése és az azt megelőző „vajúdás” körülményeit, gyakran illúziókkal áthatott légkörét mutatja be. A soron következő írások az ország néhány intézményét veszik nagyító alá. A második részben a mai, sok illúzión túljutott, belső gondokkal küszködő, még mindig ellenséges környezetben élő országról közlünk írásokat.

Így történt..

„Más népekhez hasonlóan a zsidó népnek is természetes joga, hogy független államában sorsát önállóan irányítsa. Ezért mi, a Nemzeti Tanács tagjai, mint Izrael országa zsi­dó lakosságának, valamint a cionista mozgalomnak kép­viselői, összegyűltünk az angolok s Palesztina-mandátumának lejárta előtti napon, és… ezennel elhatározzuk a zsidó állam felállítását. Kimondjuk, hogy amint a mai nap véget ér, éjféltől kezdve 5708 Ijjár hónap 5-től, azaz 1948. má­jus 15-től a jelenlegi Nemzeti Tanács mint ideiglenes Ál­lamtanács, végrehajtó szerve, a Nemzeti Bizottság pedig mint a zsidó állam ideiglenes kormánya fog működni, továbbá kimondjuk, hogy az ország neve Izrael Állam lesz…”

(Részlet a Függetlenségi Nyilatkozatból)

1948 májusának második péntekjén délután négy órára gyűlt össze a város múzeumának aulájában a 37 tagú Moacet Haam, a következő naptól ideiglenes parlamentként mű­ködő hatalmi szerv, és a Minhelet Haam, vagyis a kormány 13 tagja, hogy deklarálják az ősújország megszületését. Az ünnepségen jelen voltak a rabbinátusok legtekintélyesebb tagjai, tudósok, művészek, a különféle árnyalatú cionista szervezetek vezetői, katonai parancsnokok. Az épület körül százak hallgatták hangszórókon a ceremónián elhangzotta­kat, otthonaikban pedig tízezrek – először adott helyszíni közvetítést a Kol Jiszrael, Izrael Hangja rádió.

Az államalapítás aktusa egyszerű volt. Fischman rabbi megköszönte a Világ Urának, hogy évezredek után ismét ha­zát adott a zsidóságnak, és az új országot oltalmába ajánlot­ta. David Ben-Gurion, a kijelölt miniszterelnök olvasta fel a függetlenségi kiáltványt, amely a többi között emlékeztet ar­ra, hogy a zsidóság a szétszóratásban sem szűnt meg soha imába foglalni a hazatérés reményét; a jövőről pedig így fo­galmaz; „Izrael Állama nyitva áll a zsidó bevándorlás előtt, kész a szórványok egybegyűjtésére, és az országot minden lakosa javára fejleszti. A szabadság a jog és a béke eszmé­jét tekinti léte alapjának, és egyenlő társadalmi, politikai jo­gokat biztosít minden polgárának vallásra, fajra, nemre való tekintet nélkül. Megteremti a vallási, lelkiismereti, nyelvi, ne­velési és művelődési szabadságot. Védelemben részesíti va­lamennyi vallás szent helyeit…”

Mivel akkor már hónapok óta élethalálharc folyt a – főleg a kivonuló angolok fegyvereivel ellátott – palesztinok ellen, s öt arab ország indította meg támadását, különös jelentősége volt a dekrétumban megfogalmazott békefelhívásnak, amely a többi között arra buzdítja az Izraelben élő arabokat, hogy vegyenek részt az államépítésben.

Az államalapítás napjáig ezerötszázan áldozták életüket a még meg nem született hazáért, s hevesebb harcokra lehetett számítani. Május elején Damaszkuszban találkoztak Szíria, Jordánia, Libanon, Irak, Egyiptom (hadseregében szaúdi ön­kéntesek is harcoltak) vezérkari főnökei, hogy egyeztessék támadásukat. Csapataik részben modem légierővel, részben erős páncélos egységekkel rendelkeztek, míg az izraeli fegy­verek elavultak voltak, mindössze néhány hetes kiképzés állt a harcosok egy része mögött, és szedett-vedett volt a felsze­relésük. Egy akkori keserű vicc szerint a zsidó hadsereg állan­dóan ünnepelt, mert úgy lakott, mint szukkotkor, úgy evett, mint hosszúnapkor, és úgy öltözött, mint purimkor.

Szinte hihetetlen azok számára, akik az 1948-as év nem­zetközi helyzetét nem ismerik, csupán a rákövetkező évtize­dekét, hogy az USA fegyverszállítási embargóval sújtotta Izra­elt, míg a zsidó állam legnagyobb segítője a Szovjetunió volt, onnan kapta a hadizsákmányból származó Krupp ágyúkat és Messerschmitt repülőgépeket.

Úgy tervezték, hogy az államalapítás ünnepségének befeje­zéseként a 37 képviselő aláírja a függetlenségi kiáltványt. Voltak azonban olyanok, akik Jeruzsálemből telefonon adták egyetértésüket, nem hagyták el őrhelyüket, ugyanis a város­ban heves harcok folytak. A Tel-Avivval már 1948-ban szin­ten összenőtt Jaffát is csak aznap reggel szabadították fel.