Az MTA Judaisztikai Kuratóriuma az 1992. évi Bacher Vilmos Emlékelőadás alkalmából az emlékérmet Dr. Schweitzer József címzetes egyetemi tanárnak, az Országos Rabbiképző Intézet főigazgatójának ítélte. Az emlékérem átadására 1992. december 17-én került sor, az ELTE Tanári klubjában. Ezt követően Schweitzer József nagy érdeklődés mellett megtartotta a Bacher Vilmos Emlékelőadást, ״Szefárdok Magyarországon és Erdélyben” címmel. Az emlékérem átadásakor olvasta fel Komoróczy Géza tanszékvezető egyetemi tanár az alábbi laudációt.

Schweitzer József 1922-ben született. Édesanyját még kicsi gyermekként elveszítvén, gyermekkorát s fiatalságát jobbára anyai nagyapja, Hoffer Ármin veszprémi, majd budapesti rabbi házában töltötte, itt nevelkedett s nagyapjának köszönheti első mélyebb, alkalmasint meghatározó jelentőségű élményeit a zsidó hagyományok megismerésében is. A Biblia és a Talmud olvasásába már nagyapja, a kiváló talmudista bevezette. Schweitzer József az érettségi után tanulmányait az Országos Rabbiképző Intézetben, és szép régi hagyomány szerint ezzel párhuzamosan a budapesti, akkor Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán folytatta. A bölcsészdoktori címet 1946-ban szerezte meg, ״A héber nyelvű visszhangköltészet” című, tárgyát nézve figyelemre méltóan aktuális, de sajnos, máig kiadatlan értekezésével, Aistleitner Józsefnél sémi nyelvtudományból és Förster Aurélnál ókori történelemből. A Szemináriumban Heller Bernát és Scheiber Sándor voltak a mesterei. 1947-ben avatták rabbivá, és nem sokkal ezután a pécsi hitközség megválasztotta rabbijának. Ezt követően évtizedeken át a vidéki rabbi szerteágazó teendői vették igénybe java erőit. Mint rabbi közszeretetnek örvendett, nagy tekintélyt szerzett magának. Irodalmi munkásságában a tudós rabbi eszménye vezette. Sokoldalú tevékenysége mellett 1964 óta óraadó tanár az Orsz. Rabbiképző Intézetben. 1985-ben foglalta el az intézet megüresedett igazgatói székét. Az 1980-as évek közepétől kezdve mint mb. előadó az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a Történeti Segédtudományi Tanszéken tart előadásokat a zsidó történelem köréből. 1988 óta rendszeresen tanít az Assziriológiai és Hebraisztikai Tanszék, illetve az MTA Judaisztikai Kutatócsoport hebraisztika szakos programjában. 1990-ben a Kar utóbb említett tanszékére c. egyetemi tanári kinevezést kapott. Röviddel Scheiber Sándor után ő az első tudós, aki éppen a zsidó tudományokban kapta meg az egyetemi venia legendi-t. Évek óta tagja a jeruzsálemi “Teaching of Jewish Civilization in Universities” igazgatóságának (Board of Trustees). Tanári tevékenységének lendületét és kezdeményező kedvét még évei számának gyarapodása sem akadályozza. Néhány évvel ezelőtt ő kezdeményezte és szervezte meg a Rabbiképző Intézet tanárképző tagozatát. A kezdeményezéstől várható, hogy a Rabbiképzőben hamarosan nagyobb számú, jól képzett, a héber nyelvben, a hagyományos zsidó irodalomban és a zsidó hagyományokban járatos értelmiségi szerez képzettséget és végzettséget. Ez a kezdeményezés kétségkívül a legjelentősebb változás a Rabbiképző életében a második világháború óta.

A kutató

Schweitzer József mint a magyarországi zsidóság újabbkori történetének jeles kutatója írta be nevét a zsidó tudományok történetébe. Két könyvében, A pesi izraelita hitközség története (1966) és a Szilágyi Mihállyal közösen írt A Tolna megyei zsidók története 1867-ig (1982) című munkákban a hitközségi rabbik annak idején még Blau Lajos által kitűzött feladatát teljesítette példásan: megírta saját kisebb közösségének történetét. Mindkét munka a második világháború utáni magyar zsidó történetírás jelentős teljesítményei közé tartozik. Schweitzer nem adatgyűjtő történész, bár történeti kutatásaiban, természetesen, gazdag anyagot gyűjtött és tárt fel, levéltári forrásanyagot is. Erőssége a belső történelem kibontása az adatokból. Nagyobb könyvei mellett Schweitzer József számos tanulmányban tárgyalt közép- és főként újkori magyar zsidó történeti témákat. Egyik legfontosabb, s külföldön is élénk visszhangot keltő dolgozatában héber nyelvű források alapján is­ mertette a Rabbiképző Intézet megalapítása körüli halákhikus polémiát. Gazdag anyagot gyűjtött össze és elemzett életrajzi, valamint történeti szempontból, a magyar rabbik ábrázolásáról a 19-20. századi magyar irodalomban. Egyébként is számos cikket szentelt rabbi elődök és más magyar hebraisták munkásságának.

Irodalmi munkásságának másik vonulata szorosabban kapcsolódik papi tevékenységéhez. Kisebb-nagyobb újságcikkekben ünnepek történetét tárgyalja. Részt vesz a lassan kibontakozó zsidó-keresztény párbeszédben, s itt is történeti dimenziót tud adni az eszmecserének, jelezve, hogy régi hagyományról, de egyszersmind a nem zsidó társadalom igen régi adósságáról van szó.

A rabbi

Schweitzer József szerényen gyakorló rabbinak szokta nevezni magát. Szerénység: de nem lekicsinylése a feladatnak. A rabbi az ókori zsidó világban nem pap, hanem tanító. S ha idők folyamán számos papi jellegű feladat társult is a tisztséghez, legnemesebb része a rabbi tevékenységének, nagy elődök példája is jelzi, még mindig, s ismét egyre inkább: a tanítás. R. Schweitzernek különös képessége van arra, hogy a zsidó hagyomány e legmélyebben meghatározó jegyét személyes értékekkel gazdagítsa. Az írott hagyomány példás ismerete nála kiváló általános humán felkészültséggel párosul, beleértve ebbe a latinitas-ban való jártasságát is. Még a régi iskola mércéje szerinti tudásával egyformán otthonos mégpedig, ahogyan illendő, memoriter otthonos a Biblia szövegeiben, a talmudi és középkori hagyományban és a történeti tudásanyagban. Érdeklődésében, tudásában a mindennapos szolgálat előbb rabbiként, s most már évek óta a Szeminárium igazgatójaként semmiképpen sem korlátot jelent: a középpontot jelöli ki. Szakszerű történeti értekezéseiben felforrósodik a hang, ironikus, tréfálkozó stílusához képest valósággal pátoszra vált át, ha halákhikus kérdések kerülnek szóba: a hétköznapi élet problémáinak elméleti megoldásai. Schweitzer József maga, személyes életében és intézményi affiliációjában egyaránt, a zsidóság mai irányzatai közül egyértelműen a neológia mellett van elkötelezve. Szenvedélyesen vette védelmébe a neológ Rabbiképzőt száz évvel korábbi bírálóival szemben is. A nemzetközi horizonton ezt a neológiát azonban szívesebben neveznénk, ahogyan angolul szokás, conservative irányzatnak. Schweitzer tudományos felfogása valóban konzervatív; eredeti jelentése szerint a szónak: értékőrző. Mintha az orthodoxia értékeit is szeretné rendre átmenteni a neológia tanaiba. Tudományos felfogásról van szó, hiszen a zsidó hagyomány: tudás. Schweitzer a tanban hagyományőrző modem rabbi: nem engedi feledésbe merülni az értéket. A tan szeretetét, ami benne él, át tudja alakítani a tan iránti szeretetté tanítványaiban is. A tan, a hagyomány tudásává.

A tanító

Sorsa magyar rabbiknak, a tudós fajtának: intézmény válik belőlük. Intézmény volt Scheiber Sándor is, és intézmény az utódja, Schweitzer József. Autentikus forrása a zsidó tudománynak nemcsak hívei és a zsidó közösség számára, de szélesebb körben a magyar értelmiség, a szellemi élet, más vallásfelekezetek és egyházak, a magyar társadalom akadémikus körei számára. Nem politikai és közéleti szerepléssel vívta ki magának ezt a szerepet és tekintélyt, hanem tudással és áldozatos tanítással, a tanítványok iránti szeretettel, felkészültségével és tudós értekezéseivel. Ha a rabbi szerepre gondolunk a régiségben: Schweitzer József is, mint nagy elődei, valósággal maga köré valamifajta modem jesivába tudja összegyűjteni az országot: zsidókat és nem zsidókat, mindenkit, aki a hagyomány iránt vonzalmat érez, tanítványait és a magyar értelmiséget, s mondja nekik, Halljad, Izráel s mondja, ahogyan a rabbinak és tudósnak ma mondania kell Magyarországon: Hallgasd meg s hallgasd meg Izraelt is.