Egy pesti polgárlány társat választ

Esztertáska

E havi számunkban a híres tudós, Szilárd Leó édesanyjának visszaemléke­zésein alapuló írást publikál Holló Szilvia feminista történész. Izgalmas kér­dés, hogy a kiváló tudós mi mindent köszönhetett élete meghatározó szereplő­jének, anyjának, akit a történelem eddig a csönd és az arctalanság szerepkö­rébe zárt. Másik írásunk szerzője, Pécsi Katalin egy ortodox miliőből kitört hétgyermekes asszony önéletrajzi indíttatású regényét mutatja be.

Egy pesti polgárlány társat választ

(Részletek Szilárd Leó édesanyjának visszaemlékezéséből)

„Keresse tehát mindenki azt az élet­párt, aki képes az ő boldogítására. Ámbár, amily egyszerűnek látszik, oly nehéz annak megtalálása.”

(Flesch Ármin, mohácsi főrabbi)

Szilárd Leó (1898-1964), a XX. szá­zad egyik legjelentősebb magyar szár­mazású tudósa, 1960-ban megírta éle­tének történetét. Visszaemlékezésében lényegesnek tartotta hangsúlyozni, mennyi mindent köszönhet a szülői háznak. Édesanyja, Vidor Tekla is 60 éves kora körül írta meg saját élete re­gényét. Fia szerint: „Anyám szeretett mesélni a gyerekeinek, többnyire vala­milyen tanulság kedvéért.” A magát ön­életírásában Polgár Emmának nevező anya 1870-ben született Budapesten, és ott is halt meg 1939. április 9-én.

Tekla édesapja, dr. Vidor (Lustig) Zsigmond szemészorvos (1835-1907) a városligeti Stefánia Gyermekkórház orvos-igazgatója, budapesti egyházköz­ségi elöljáró 1865-ben kötött házassá­got a jómódú Jeanette Davidsohn kis­asszonnyal. Az apa haláláig büszke volt magyar származására, debreceni órás­mester atyjára. A Vidor szülők egymás között németül, a feleség anyanyelvén beszéltek. Tekláékat azonban először magyar szóra tanították, a német nyel­vet tanártól sajátították el.

Szilárd Leó édesapja, Spitz Lajos kultúrmérnök (1860-1955) 1880-ban érkezett Budapestre tanulni. Élete vé­gén, németül írta meg visszaemlékezé­seit. Családjában nem beszéltek ma­gyarul. („Szüleim, ahogy én magam is, Szlovákiában születtek, Árva megye he­gyei között, ahová mélyen vallásos zsi­dó őseik több száz éve vándoroltak be.”) Lajos apja, Samuel Spitz szesz­főző, a véglesi kastély bérlője egy tűz­vész miatt elveszítette vagyonát. A fel­törekvő Fiatalember azonban, aki nevét csak 1900-ban, családapaként változ­tatta Spitzről Szilárdra, karriert csinált: hidakat tervezett, a kor neves szakem­bereivel (pl. a norvég származású Gregersennel) működött együtt. Későbbi felesége is céltudatosságát becsülte benne a legtöbbre: „…rokonszenvessé leginkább az tette, hogy a maga erejé­ből küzdötte fel magát…”

Ifjúkorában Tekla is álmokat kerge­tett, önállósulni szeretett volna: „A ne­gyedik emeleten elsőrangú ruhaszalont nyitott, és sikeresen vezetett egy vagyo­nát vesztett úri család leánya. Mindig ér­dekelt a szabóság; kaptam a jó alkal­mon és megkértem szüléimét, engedje­nek odajárni, hogy azt megtanuljam… Magamat tartottam kis családunk egyet­ len reálisan, anyagiasán gondolkozó tagjának, s bár ezt a tulajdonságot ná­lunk nem valami nagyra becsülték, mégis némi önbizalmat váltott ki belő­lem…” Amikor apja lebeszélte arról, hogy egyedülálló dolgozó nő legyen, ar­ról kezdett álmodni, hogy legalább megértő társra leljen, „aki akkor is sze­ret, ha affektálok, vagy ha akármilyen is vagyok, s ha már senki, de senki, de senki sem szeret”. A kamaszlány, nem lévén tisztában az érzelmekkel, idős ta­nárát képzelte el férjének. „Sajnálni va­lakit majdnem egyértelmű volt előttem a szeretéssel… Láttam magamat őt ve­zetve, mellette ülve, neki felolvasva, és ezen különböző szeretetteljesen önfel­áldozó ténykedéseim fölött meghatódottan élveztem ki elképzelt szerepe­met.”

Rokonlátogatásai megerősítették el­lenszenvét a formalista, tartalmatlan és felületes emberi kapcsolatok iránt, ahogy megvetette a tudatos manipulá­ciókat is. „Hát hogy is van ez? Ha vala­ki szép vagy gazdag, akkor annak gaz­dag és jó férjre lehet számítani… És ha egy leány jó, az semmi?”

A kezdeti, romantikus ábrándozások után kénytelen volt szembesülni azzal, hogy a házasság nem mindig azonos a szeretettel és a boldogsággal. Amikor bájos, kedves doktornő ismerősük azért sajnáltatta magát, mert a fia is pont olyan csúnya és unalmas, mint a férje, Tekla rádöbbent, hogy környeze­tében milyen sokan játszanak szerepet a társadalmi elvárások érdekében. „A doktor néni sajnálja, hogy a fia a férjé­re üt, hát akkor nem tetszik neki a fér­je sem.” (…) „Én bizony a világért sem mennék olyan emberhez, akire meg­bánnám, ha a gyerekeim hasonlítanak. Nem én! De miért is tehette? Talán sze­gény leány volt és a kérője gazdag?”

A vagyon persze Teklát is megszédí­tette, gazdag örökséghez jutó rokoná­hoz, akit szerénysége miatt egyébként kedvelt, szívesen hozzáment volna, azonban a motiváció természetesen nem a személyes vonzalom, hanem a mesés kastély volt. „Könnyen elképzel­hető lehetőségnek tartottam, hogy Jós­ka engem vesz feleségül, s akkor tény­leg én lennék ott az úrnő. (…) Az a kü­lönös, hogy eközben Jóska csak mint alkalmas eszköz szolgálhatott célom el­érésére, mert reá nemigen gondoltam. Mintha neki mindehhez semmi köze se lett volna, csak a magam életét képzel­tem el és színeztem ki.”

Csak a férjvadász rokonlányok roha­ma döbbentette rá, hogy amit maga is kívánt, milyen erkölcstelen a másikkal szemben. „A nyálas Ernsti (a bécsi kuzin) sem akart mást, csak nyíltan beval­lotta, ő legalább őszinte. Én pedig ad­tam a finomat, pedig én is a nagy va­gyonra gondolok, és arra, amit avval el­érhetnék. Persze az más, hisz nekem a Jóska tetszik, mert olyan egyszerű és szerény maradt, mint akkor, mikor még semmije sem volt, s én őt szeretem, míg azoknak a leányoknak ő nem tetszhetik, csak a gazdagságra, luxusra vágynak. Igaz az, hogy szeretem? És ha nem volna a pilei birtok most az övé, eszembe jutott volna, hogy éppen az ő felesége szeretnék lenni? Csak azért, mert szerény? Akkor is, most is hajlott lenne a háta és vatta lógna ki a füléből, és nem tudná élvezni a szépet, ha nem az övé.”

Az évek egyre múltak, ám az eladó­sorba került Teklánál a házasságközve­títő szóba sem jöhetett, már a puszta gondolat is nevetségesnek tűnt az erős egyéniségű lány számára. „Valami Schimmelpfeng nevű tudakozóirodát emlegettek, meg hogy prímák az infor­mációk, hogy az apja és anyja is magas kort értek, hogy a családjában nem for­dultak elő becstelenségek… rájöttem, hogy ez valami háztűznézés. Furcsa do­log, nekem legalábbis igen nevetséges­nek tűnt… Kezdtem figyelni az embere­ket, kik hozzánk jártak, s ha netán előt­tem ismeretlennel láttam itt-ott a ma­mánkat szóba állni, rögtön gyanút fog­tam, hogy tán afféle.”

Nővére azonban más eset volt: igazi feleségnek való, engedelmes, jó leány, a társadalmilag magasztalt, hagyo­mánytisztelő zsidó nő eszményképe, „…örülhet, aki ilyen jól nevelt, szerény és finom lelkű leányt kap. Nem terem az minden bokorban.”

Tekla azonban elhatározta, ha nem élheti a saját életét, férfiak dolgában maga kíván dönteni sorsáról: „Azt kép­zeltem, leginkább olyan emberhez tud­nék vonzódni, akinek az életéhez én kellek. …Akadt volna nem egy, aki tet­szett volna nekem, s ha – mint nőnek – választójogom lett volna, alighanem rég megkérem társul valamelyiket. De kelletni magamat? Ez bántotta volna a büszkeségemet.”

Tekla házasságkötése a szülőket is foglalkoztatta, ám látva a lány egyénisé­gét, a felkínálkozó lehetőséget (Mimi sógora) nem használták ki. „Más szülők talán kapva kaptak volna az alkalmon, hogy ilyen könnyű szerrel gondoskod­hatnak a második leányukról is… Nem kívánták számomra ezt a házasságot, s mama ezt ügyesen értésemre adta anélkül, hogy a dolgot direct érintette volna. (…) Úgy tett, mintha minden mellékgondolat nélkül bírálgatná az új­onnan családunkba került… fiút… ép­pen csak olyannak látta, amilyen volt: becsületes, szorgalmas, de teljesen erély nélküli, határozatlan embernek… szerencséjére nem én lettem a felesé­ge, mert az ellentmondásaim nem let­tek volna ínyére.”

A 24 éves, tehát nagykorúvá vált leány nem akart mindenáron férjhez menni, otthon is elkelt a segítség. „Szü­leim sohse tettek legkisebb célzást sem férjhez menésre, de távolabb ál­lók, sőt egyik másik néni is néha türel­metlenül érdeklődtek, hogy nincs-e va­lamely kilátásom, nem készülődik-e va­lami.”

Amikor egy rokonlátogatás alkalmá­val ismeretlen, szimpatikus fiatalember toppant be, vidéki, távoli rokon, csi­nos, kedves, művelt ember, a lány úgy gondolta, eljött, akire eddig várt.

„Méltán hihettem, hogy egész véletle­nül találkozom nála (Vilma kuzin) fiatal mérnök sógorával, kit a nagy fagy ker­getett el valamely útépítéstől, s így a karácsonyi napokat Pesten töltötte… Néhány nap múlva Mimiéknél ismét ta­lálkoztunk, hol a sógorommal volt állí­tólag valami üzleti ügye. Ebben semmi feltűnőt sem találtam… De mikor a fi­nom porcelán és előre elkészített – köznapon szokatlanul – díszes tálak ke­rültek az asztalra, ezek elárulták, hogy nem rögtönzött a vacsora… Mulattam, hogy ilyen könnyen elámíthatónak tar­tanak…”

A későbbi férj, Lajos családjában azonban a házasságközvetítés bevett szokás volt, a férfi valószínűleg nehe­zen értette volna meg Tekla kezdeti tépelődését. „Mikép ítélhetném meg, hogy összeillünk-e vagy sem? Hogy nem ununk-e egymásra, ha folyton, de folyton együtt leszünk? Nem láttam a lelkébe. Érdekelt, de idegen maradt számomra.”

A Spitz családban nem viselték egy­könnyen, ha egy nő ellenállt a tudato­san megtervezett házasságnak. Egy al­kalommal például, egy házasságközve­títő felkeltette Lajos bátyjának az ér­deklődését egy már nem olyan fiatal, se nem szép, ellenben művelt és min­denekelőtt vagyonos leány iránt. Mivel a családjáról csupa jót hallottak, bátyja meglátogatta őket, majd egyik este örömmel újságolta, hogy eljegyezte magát. Nővére, ahogy az illendőség megkívánta, másnap délidőben udva­riassági látogatást tett, ám az állítóla­gos menyasszony hűvösen fogadta, meg­jegyezve, hogy ez még korai, hiszen a döntése nem végleges. A nővér ezek után arra kérte fivérét, hogy a további látogatást szüneteltesse. Két nap múl­tán a szülők családi vacsorára invitál­ták őket, de nem utaltak leányuk udva­riatlan viselkedésére. A fivér távolmara­dását vidéki kiküldetéssel magyarázta, a nővér meghűléssel mentette ki ma­gát. (A házasságot később mégis meg­kötötték.)

Lajos özvegy nővérének is egy ismert házasságközvetítő tett kedvező ajánla­tot. Josef Rotthauser, főváros szerte jól ismert nürnbergi árukereskedőnek áruháza volt a Király utca sarkán. Rég­óta özvegyen élt leányával, Vilmával, és elhalt felesége révén rokonságban állt a Davidsohn családdal, azaz dr. Vidor Zsigmond feleségével. A két fiatal talál­kozása nem csupán a véletlen műve volt, valószínűleg a szülők már tájéko­zódtak a fiatalember felől, („…szüleink igyekeztek bennünket megkímélni a kosáradás és kosárkapás keserű lehetőségétől. Bizonyára ők maguk előző­leg jól szemügyre vették, akit nekünk bemutattak, s ezt is a legnagyobb gon­dossággal úgy rendezték, hogy semmiképp se vehessünk valami különös szándékosságot észre, nehogy ezáltal lelki nyugalmunkat megzavarják, vagy – ha önkéntelenül is – szabad elhatározá­sunkat befolyásolják.”)

A fiatalok december 25-én ismerked­tek meg, január 25-én tartották az el­jegyzést. „Talán könnyelműnek tűnhet­tem, mert láthatólag meglepte az én gyors, nem palástolt és határozott vála­szom. Hiszen máig sem tudja, hogy mi­lyen mértékkel mértem, amíg saját ma­gammal tisztába jöhettem.”

Az esküvőt 1897. április 27-én tartot­ták, a polgári szertartás egy nappal ko­rábban volt. „A kötelező polgári házas­ság akkor vált törvénnyé, de még nem értek reá sem megfelelő helyiségekről, sem a megszervezéséről gondoskod­ni.” A fiatal párok sorban ültek az elő­térben fapadokon, a hivatalos, sze­mélytelen ceremóniára vártak.

Vidor doktor hitközségi elöljáróként ragaszkodott a zsidó szertartáshoz, mely a népes család és az após kollé­gáinak jelenlétében zajlott. Mivel Lajos anyja és Budapesten élő nővérei nem beszéltek magyarul, Kayserling főrab­bi németül esketett, „…mialatt a fátyolt fejemre tűzték, úgy tűnt, mintha neve­lésem s egész addigi életem nem lett volna egyéb, mint erre a nagy napra va­ló készülődésem.”

További életük története mindkét ön­életírásban elnagyolt, azonban sokat sejtet az, amit élete vége felé közeled­ve a súlyosan beteg Tekla asszony írt kettejük kapcsolatáról: „Ha kezeim az uramat szolgálják, ha életmódom utá­na is igazodik, ha kisebb-nagyobb kí­vánságainak messzemenően engedek is, semmiképp nem rendelem alá sem­mi tekintetben a véleményemet, azt ki is mondom.”

A házasság sikertelensége valószínű­leg a két ember különböző társadalmi indíttatásából fakadt. Gyermekkoruk, ifjúságuk történései, társadalmi kap­csolataik, szerelmeik, vágyódásaik, ter­veik és kudarcaik lassan bontakoznak ki azon szerencsés olvasók előtt, akik belelapozhatnak a Budapesti Történeti Múzeumban őrzött dokumentumokba.

Holló Szilvia Andrea