Gyertyák a Nyugati téren…

Tél van. nyirkos, hideg idő. Én már négy órakor a kis, körülkerített térrel szemben támaszkodtam a korlátnak. Vártam a gyertyagyújtást, nem vagyok vallásos, de a vérem bizsereg arra a gondolatra, hogy Budapest központjá­ban zsidó zenét, rabbiszót fogok halla­ni. Aztán egy fiatal apa állt mellém öt­hat éves kisfiával, aki kipirult arccal, csillogó szemekkel kérdezgette: – Pa­pa, mi az, ami ott áll? – Chanukka-gyertyatartó – válaszolt türelmesen az apa.

Egyre több ember gyülekezett, nem nagy létszám, de azért jöttek, egyre csak jöttek. Az arcokon várakozás, gyermeki bizalom.

A járókelők legtöbbje közömbös arc­cal sietett a dolgára. Már megint valami hülyeség – gondolhatták. A járókelők nem tudják, mit jelent a gyertyagyújtás. A járókelők nem ismerik a zsidó szíve­ket, nem ismerik a zsidó lelket! Ők fáz­va sietnek valahová, olyan helyre, ahol nem éri őket a hideg, ahol otthon érez­hetik, vagy otthon érzik magukat, nekik a közelgő karácsony okoz izgalmat, a vásárlás izgalmától fűtötten sietnek, lótnak-futnak.

Aztán kezdték meggyújtani a gyertyá­kat. Kissé nehezen ment, kissé imbolyogtak a kicsiny lángok a hideg szél­ben, de amikor a „gyújtó” rátett egy üveggömböt a gyertyákra, azok szálfa­egyenesen világítottak, ragyogtak aranysárga fénnyel, nekünk, zsidóknak a hideg decemberi estén a gyertyák fé­nye egész történelmünket világítja meg, melegíti fel szívünket, lelkünket! Őseink szelleme világít abban a kis gyertyafényben, őseink üzennek ne­künk, magyarországi zsidóknak!

– Shalom, Izrael – visszhangozta az if­jú apa, biztatva kisfiát: – Mondd szé­pen, shalom, Izrael! – S a kisfiú vékony gyerekhangján lelkesen énekelte: – Shalom, Izrael!