Nagyszüleit Auschwitzba hurcolták, édesapja partizánhősként tért haza, ő pedig az utolsók közt maradt Székelyudvarhelyen a több száz fős zsidó közösségből, amelyre lassan már csak a temető emlékeztet.
Spierer Alexa (Elek), becenevén Pusi, 1953-ban született a zsidó származású Spierer Elek és a keresztény Daróczy Gábos Terézia nagyobbik fiúgyermekeként. Nem tartja magát vallásosnak, de szavaiból érződik, a féltve őrzött ereklyékről és fényképekről pedig látszik, hogy milyen fontosak számára a zsidó gyökerek és kapcsolatok, melyekről otthonában mesélt nekünk. Közben pedig felsejlett családjának és közösségének sorsa, amelyet kényszerpályára hajtott a történelem.
Mivel a háború után született, az édesapja szűkszavú visszaemlékezéseiből ismerkedett deportált nagyszüleivel, elvesztett vagyonuk történetével. Arra viszont már jól emlékszik, hogy az ötvenes-hatvanas évektől kezdve milyen volt Udvarhelyen zsidóként élni, végignézni, ahogy szép lassan mindenki elmegy, a rendszerváltás után szerencsét próbálni Izraelben, majd valamiért mégis itthon maradni.
„Nagyon keveset mondott apám,
mindig elkezdett sírni” – emlékszik vissza Pusi bácsi, akinek elmondása szerint a Spierer család Ákosfalváról érkezett Siklódra, ahol a nagyszülei éltek, ő is ott született. Üzletük volt, kovácsműhelyük, állatokat tartottak. Tudomása szerint nem voltak annak idején atrocitások, jóban voltak egymással a zsidók és a székelyek, rá voltak szorulva egymásra, de a zsidótörvények bevezetésével őket is megfosztották a vagyonuktól. „Nem szabadott legyen semmi a nevükön”. Az állatokat talán eladták, de a deportálás előtt átírták egy székely magyar emberre a vagyont. „Óriási nagy csűr volt, az állatokat nem engedték ki legelni, otthon tartották őket”.
A kakastollas csendőr vitte el a nagyszüleit. Mindenki tudta, hogy kik a zsidók, nyilvántartásba voltak véve. Úgy tudja, 20 kilós bőröndöt vihettek magukkal, minden mást ott kellett hagyniuk. Hogy mikor halhattak meg a nagyszülei és a nagybátyja Auschwitz-ban, azt nem is tudja pontosan. Erről a tragédiáról sem beszéltek a gyerekek előtt a szüleik, esetleg szűk baráti körben volt róla szó. A túlélőket arról lehetett felismerni, hogy bele volt tetoválva a karjukba a sorszámuk, emlékszik vissza.
Már az apja se volt „igazi zsidó”,
pedig mindkét ágon izraeliták voltak a felmenői. Nem is válhatott azzá, hiszen korán elkerült a szülői háztól, hogy a kolozsvári, majd a dicsőszentmártoni inasiskolába kerüljön. – Apám inkább székely volt, mint zsidó – mondja a fia – Nem volt vallásos. Bőgött, amikor énekelték a székely himnuszt alkalomadtán a Madarasi Hargitán.
Az akkor húszéves Spierer Eleket Erdőszentgyörgyről vitték el munkaszolgálatra, ott fogták el a csendőrök 1942-ben. „Kemény gyerekek voltak, mentek aknát szedni a németek elől”. Nyersen ették a pityókát és a káposztát, mondogatta neki az apja, amikor a gyermek Pusi válogatott az ételben. Volt egy német tiszt a lágerben, akimeg akarta volna ölni az apját, mert nem bírta elhinni és elviselni, hogy őt is ugyanúgy, Spierernek hívják. Ilyen körülmények között nem is csoda, hogy háromszor szökött a lengyelországi munkatáborból, bekerültek a partizánokhoz a Tátrában és harcoltak a németek ellen. Szökés közben ellőtték a karcsontját is.
Amikor véget ért a háború, körülbelül egy év után leszerelt a partizánoknál, a Vöröskereszt adott nekik papírokat s úgy jöttek haza.
Vélemény, hozzászólás?