Lévai Júlia: A magam nevében írtam
A Tájkép emlékezetpolitikai csaták közben című írásból egyértelműen kiderül, hogy annak szerzője, Szántó T. Gábor azt tartaná jónak, ha a vészkorszak emlékezete a magyar emlékezetközösség szerves részévé válna. (Ez az óhaja a helyzet negatív képének leírása során fogalmazódik meg a cikkben: „A szélesebb társadalomban, e viták közben nem feltétlenül nő a megértés és az együttérzés az áldozatokkal és utódjaikkal, s a vészkorszak emlékezete nem feltétlenül válik – mint kellene – a magyar emlékezetközösség szerves részévé.”)
Az én, Nyílt levél Heisler Andrásnak, a MAZSIHISZ elnökének című cikkemből szintén egyértelműen kiderül, hogy magam is azt tartanám jónak, ha a vészkorszak emlékezete a nemzeti emlékezetközösség szerves részévé válna. (A különbség csupán abban áll, hogy én a „nemzeti” szót használtam a „magyar” helyett, ami azonban ebben az esetben nem jelenthet zavart az értelmezésben.) Ezt konkrétan így fogalmaztam meg:
„Ma Magyarország civilizált polgárai egyértelműen arra törekednek, hogy ne pusztán a zsidó emlékezet, hanem a nemzeti emlékezet ügyének tekintsék a holokausztról való megemlékezést, ezzel is gyengítve a jobboldal által felállított, etnicizáló nemzetfelfogást, amely a nemzetet magyarként állítja szembe a saját zsidóságával (és nem mellesleg a cigányságával).”
Szántó T. Gábor azonban a legkevésbé sem ezt a közös gondolatot tartotta kiemelendőnek az írásomban, hanem azt, hogy merészeltem megkritizálni Heisler Andrást, amit ő „kérlelhetetlen erkölcsi kioktatásnak” nevezett. Ezért a mondataim egyértelműsége ellenére úgy helyezte el a cikkem idézését (Ungváry Rudolféval együtt), a „saját érdekeiket szem előtt tartó politikai erők”-ről felrajzolt vízió és a vészkorszak közös emlékezetének hiányáról szóló mondat között, hogy azzal azt sugalmazza, mintha én is épp az emlékezet közössé tételének ellenkezőjét szeretném.
És bár nem kétlem, hogy a T. Olvasó maga is tudja értelmezni az elébe tett szövegeket, szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy a levelemet a nevem alatt a „magyar állampolgár” megjelöléssel írtam alá. Ha más nem, már ez a megjelölés is egyértelművé teszi, hogy kizárólag a magam nevében, egyes szám első személyben írtam, amit írtam. A levelet és a kritikát tehát Heisler nem „a baloldalról”, hanem egyedül tőlem kapta, és végképp nem valamiféle ködös (és persze ellenséges) „érdekek” képviseletében, ahogyan azt Szántó T. ezzel a szövegösszefüggéssel sugalmazza. Az én mondataim mögött semmiféle külső, pártpolitikai érdek nem rejlik, soha nem is rejlett – én szigorúan abban vagyok érdekelt, hogy lehetőleg jól megfogalmazzam és közzé tegyem, amit morálisan vagy intellektuálisan fontosnak találok. Ebben az esetben is éppen ezt történt.
*
Szántó T. Gábor: Válasz Lévai Júliának
A holokausztot persze lehet az „univerzális emberi gonoszság” részének is tulajdonítani, valamint az „univerzális emberi szenvedés” részének is, a helyzet azonban az, hogy egy olyan konkrét nép leszármazottai, vagy magukat az események idején is e nép részének tekintő milliók váltak elsősorban áldozataivá, mely az emberi történelem során korábban már több ízben vált a pusztító gyűlölet részévé.
A pogány judeofóbia, a keresztény antijudaizmus, a modern politikai antiszemitizmus, a náci típusú tömeggyilkos fajgyűlölet és a szovjet típusú anticionizmus, sajátos módon ugyanannak az embercsoportnak: a zsidóknak vélt sajátosságaiban, viselkedésében találta meg változó argumentációval gyűlölt ellenségképét. Zsidók milliói mellett mások is áldozataivá váltak a nácizmusnak és kollaboránsaiknak, de a zsidóságuk miatt meggyilkoltak képezték a tömeggyilkosságok áldozatainak túlnyomó többségét.
Az előítéletekre, a diszkriminációkra, a kifosztásra és a tömeggyilkosságokra – bármely néppel, népcsoporttal szemben követték is el azokat – minden jóérzésű embernek emlékeznie és emlékeztetnie kell, hogy még egyszer ne forduljanak elő senkivel szemben. Ám elvitatni egy népcsoport, vagy egy vallási közösség ama jogát, hogy saját veszteségeire, saját – a vallás- és történettudomány által is különlegesnek tartott – emlékezetkultúrájának eszközeivel is emlékezzen, számomra nem elfogadható. Sem jobboldaliaktól, sem baloldaliaktól, akár „magyar állampolgár”-ok, akár nem. Különösen nem elfogadható egy olyan országban, ahol az antiszemitizmus kérdése, a vészkorszak emlékezetének ügye napi ideológiai és pártpolitikai csatározások eszközévé vált. A vészkorszak egyszerre része az európai történelemnek, a zsidó nép és az egyes országok/nemzetek történelmének és az emberiség közös történelmének. Lehet identitást meríteni az antifasizmusból, a vészkorszak emlékezetéből is, de a zsidóság önálló entitás, saját, szuverén emlékezettel, melyet kéretik jobbról és balról is, bármely magyar állampolgár, tollforgató részéről tiszteletben tartani.
Navégre 🙂
Így igaz.
Mivel a további reagálásomat már nem közölték le, a rólam terjesztett, VELEJÉIG HAMIS kép kiigazítására kénytelen vagyok ide bemásolni:A kettőnk közti vita tárgyát képező írásom első sorai ezek voltak:
„A Fidesz-kormány történelemhamisításairól szólva Ön a szervezete nevében azt nyilatkozta, hogy ami történik, ’nem fér bele a zsidóság emlékezetkultúrájába’, továbbá hogy ’a zsidók tudják, hogyan kell emlékezni a holokausztra’.
Szeretném felhívni a figyelmét, hogy amit a Fidesz és értelmiségi kollaboránsai ma a holokauszt kapcsán tesznek, az a jó érzésű, civilizált, demokratikusan gondolkodó és a hazájukért felelősséget érző emberek emlékezetkultúrájába sem fér bele, a származásuktól-vallásuktól teljesen függetlenül. Egyszerűbben szólva: nemcsak a zsidók, de a nem zsidók számára is tűrhetetlen a jelenleg zajló történelemhamisítás. Emellett – az Ön szavainak sugalmazásával ellentétben – a nem zsidók közül is igen sokan tudják, hogy miképp kell emlékezni a holokausztra.”
Ezt értelmezte így a Szombat főszerkesztője:
„Ám elvitatni egy népcsoport, vagy egy vallási közösség ama jogát, hogy saját veszteségeire, saját – a vallás- és történettudomány által is különlegesnek tartott – emlékezetkultúrájának eszközeivel is emlékezzen, számomra nem elfogadható.”
A szavaim félremagyarázásához nem fűzök hozzá semmit – Szántó T. mondata önmagáért beszél.
Azt azonban nem fogom elhallgatni, hogy el vagyok képedve ettől a mentalitástól. A Szombat a személyemben egy olyan publicistát tüntet fel negatív fényben, aki negyven éve folyamatosan és kitartóan dolgozik az antiszemitizmus és a rasszizmus ellen. Ennek során számtalan cikkem, tárcanovellám (pl. a Remény c. lapban) stb. született a zsidótörvényekről, a vészkorszakról, a holokauszt-túlélők sorsáról, a kérdés pszichológiai szakirodalmáról. A jelen pillanatban is egy ide vágó témájú cikkem van épp a nyomdában: a ’38-’39-es zsidótörvények parlamenti vitájának elemzése.
Ha velem ezt teszik, mit akarnak tenni a valódi ellenségeikkel?!
Szerintem a „zsidóság” az a fogalom, amely a zavar forrása. Mert hogy abból csak egy lenne. Szántó elismeri, hogy „lehet identitást meríteni az antifasizmusból, a vészkorszak emlékezetéből is,” Az ilyeneket , a „zsidó származásúakat” az antiszemiták – és részben a köznyelv – szimplán zsidónak tekinti. Ez társadalmi tény, amin nincs mit vitatkozni – akár tetszik ez az érintetteknek, akár nem. A probléma ott van, ha a „zsidóság” nevében nyilatkozók hallgatólagosan az antiszemita zsidó fogalomra hagyatkoznak. A „kibeszéléshez” az is hozzá tartozik, ha minden beszélő kölcsönösen tekintettel van a másik (a vallásos, a népet realitásnak tartó és az antiszemiták és nácik által definiált ) „zsidók” érzékenységére – netán túlérzékenységére. Elvégre egyaránt vannak közös és nem közös problémáik.
Honnan veszi a bátorságot bárki arra, hogy eldöntse hogy én, vagy bárki más mennyire érezzük át a holokauszt veszteségeit és mennyire tudjuk a többségi társadalom felelősségét? Honnan veszi a bátorságot az illető úr, hogy a többségi társadalmat kizárja a megemlékezésből? A kirekesztés helyett érdemesebb lenne a dolog valódi kibeszélésére törekedni. Az pedig ott kezdődik, hogy a többségi társadalom is veszteségnek érzi a vészkorszak áldozatait. A főszerkesztő úrnak még nem jutott eszébe, hogy a többség kirekesztése valamiből azt a következményt vonja maga után, hogy a többség is kirekesztő lesz? Arról meg már van tapasztalatunk.Köszönjük szépen, nem kérjük!
Khm… Ha Szántó T. Gábor Lévai Júlia szövegét „kérlelhetetlen erkölcsi kioktatásnak” nevezi, akkor vajon minek nevezi a saját itt látható szövegét?
Kedves Júlia,
a Magyarországi Zsidó Hitközségek elnöke, Heisler András mint közösségének választott vezetője, a hitközségek tagjait képviseli, kizárólag az ö nevükben van jogosultsága megszólalni. Nyilatkozatában nagyon egyszerűen és pontosan fogalmazott, és ellentétben az Ön állításával, nem sugalmazott semmilyen burkolt tartalmat.
A zsidóság nem valamihez viszonyítva válik érvényessé, nem valamilyen üldöztetés által létezik. A zsidóság nem antiszemitizmus elleni harc, nem holokauszt, nem antifasizmus. A zsidóság az zsidóság. Markáns egyedi tulajdonságokkal bíró önálló entitás; többezer éves vallás, amelynek saját népe van.
A zsidók tudják, hogyan kell emlékezni a soá-ra, ez azonban nem jelenti azt, hogy mások ne tudnák, így bármely magyar állampolgár csatlakozhat az emlékezetközösséghez, sokféle módon kifejezheti támogatását és a zsidó közösség melletti szolidaritását.
Be jó lenne, ha e két tétel EGYÜTT képezne törésvonalat:
1/ Szemétdombra az Orbán-rezsimet, a hagymázas, a német megszállást megörökíteni kivánó emlékmű emelésére irányuló szándékával egyetemben;
2/ a közbeszédben nem terjesztheti senki az ún. zsidó túlérzékenység hamis, ostoba, valamint a holokauszt mártírjaival meg a túlélőkkel és leszármazottaikkal szemben mélyen sértő, embertelen, aljas képzetét, még a balliberálisok között sem!