Einstein szerint „a történelem arra tanít meg bennünket, hogy az emberiség semmit sem tanul a történelemből”. A mesterpedagógus, közművelődési szakember nem ért egyet Einsteinnel, 26 éves pedagógiai, kulturális, helytörténeti tevékenysége bizonyítja ezt.
Történelem, magyar nyelv és irodalom szakos középiskolai tanár, bölcsész. „Zsidók Kalocsán és környékén” monográfiája a legátfogóbb tanulmány a témában. 11 meghatározó helyi zsidó család sorsa, és a szerző túlélőkkel és leszármazottakkal folytatott interjúi a tanulmány különleges értékei. A zsidó temetőt többször mutatta be a nagyközönségnek, amit évekig gondozott is a diákjaival. Nevéhez fűződik a kalocsai gettó pontos határainak és az onnan deportáltak névsorának tudományos igényű összeállítása. 2009 júniusában, a kalocsai zsidók elhurcolásának 65. évfordulóján világtalálkozót szervezett a túlélő kalocsai zsidók számára. Évente rendez városi megemlékező emléknapot. Ő az „Egyszer volt” (There Was Once) angol-magyar nyelvű dokumentumfilm társalkotója, főszereplője. A filmet az USA-ban élt kalocsai zsidó, Kálmán Gábor rendezte, aki a családja révén szintén érintett volt a tragédiában.(A film megtekinthető a youtube csatornán).
2011-ben elnyerte a Museum of Tolerance USA Los Angeles „Medal of Valor Tolerancia”-díját.
Akivel beszélgetek
Dr. Magóné Tóth Gyöngyi Mária.
-Hogyan alakult a zsidó lakosság aránya Kalocsán?
A zsidó lakosság létszáma az első világháborút közvetlenül megelőző években volt a legnagyobb. 1912-ben tették le a mai városháza alapkövét. Az ide elhelyezett okirat alapján 751 izraelita vallású polgár élt Kalocsán.
-Milyen szerepet töltöttek be a zsidók Kalocsa gazdaságában?
A 19. század közepén mozgékony, gyakran iparos vagy kereskedő rétegként jelentek meg. Elsősorban a textil-, termény- és bőripari ágazatokban kezdtek el tőkét gyűjteni. Az önálló kalocsai zsidó hitközség 1851 decemberében alakult meg. Tagjai közül kerültek ki a város legfontosabb kereskedői, orvosai és ügyvédei. A kalocsai zsidó hitközség 1910-es adatai szerint a közösségben 4 nagykereskedő és 82 kereskedő tevékenykedett. A négy meglévő pénzintézetből kettő élén zsidó ügyvezető állt. A zsidók tulajdonában voltak kereskedelmi egységek, fatelepek, villanygyár, sörfőzde stb. A zsidó aranyműves, ékszerész és órás mesterek nagy megbecsülésnek örvendtek. Nemcsak kereskedtek az ékszerekkel, hanem gyakran javították és karbantartották az egyházi kincstár vagy a tehetős polgárok értéktárgyait is, így fontos bizalmi pozíciót töltöttek be a városban. A városépítészeti fejlődése nem nélkülözhette a zsidó építőket, faiparos-kereskedőket.
A város szellemi életének alapjait zsidó nyomdászok rakták le. Náluk készült a legtöbb érseki kiadvány, tankönyv és a helyi újságok. Werner Fülöp nemcsak papírkereskedő, hanem a hitközség egyik vezetője is volt. Az ő üzletei biztosították a hivatali élethez szükséges nyomtatványokat és írószereket. Csomagolóanyagokkal, címkékkel kapcsolódott a paprika kereskedelemhez is. A zsidó vállalkozók sikere Kalocsán az érsekséggel való szimbiózisban rejlett. Míg az egyházé volt a föld és a szellemi hatalom, a zsidó iparosok és kereskedők biztosították a modern technológiát, a tőkét és a kereskedelmi kapcsolatokat.
– Hogyan vettek részt a kalocsai zsidók a fűszer paprika kereskedelemben?
A kalocsai paprika világhírének megteremtésében a helyi zsidó kereskedő családok játszották a kulcsszerepet. Ők fejlesztették a kistermelői árut modern exportcikké. Ők ismerték fel elsőként a külföldi keresletet (főleg Bécsben és Berlinben), és ők hozták létre azokat a csomagolási és szállítási szabványokat, amelyek lehetővé tették a távolsági kereskedelmet. A modern, gőzhajtású paprikamalmok (melyekből 1900-ban már három működött Kalocsán) felépítése és finanszírozása döntően zsidó családokhoz köthető. A Glaser család jelentős tőkét fektetett a paprikafeldolgozás gépesítésébe. A Hoffmann család felvásárlói és exportőri tevékenységet folytatott, nevükhöz köthető a kalocsai paprika minőségbiztosításának korai szakasza. A kóser paprikát a kalocsai rabbik felügyelete mellett készítettek. Ezt a terméket nemcsak vallási okokból, hanem garantált tisztasága és magas minősége miatt is keresték a külföldi piacokon.
-Beszéljünk a kalocsai zsidóság polgári jótékonyságáról.
A zsidóság jótékonysági akciói a 19. század végétől a 20. század közepéig a város szociális hálójának alapkövei voltak. Nemcsak a saját közösségüket támogatták, hanem gyakran felekezeti különbség nélkül segítették Kalocsa rászorulóit. A gazdasági válságok idején és a téli hónapokban népkonyhát működtettek. Rendszeresen osztottak tüzelőt, függetlenül a rászorulók vallásától. A Chevra Kadisa Betegápolási alapja támogatta azokat a családokat, ahol a kenyérkereső betegség miatt kiesett a munkából, kifizetve a gyógyszereket vagy az orvosi vizitdíjat. Az Izraelita Szegény Tanulókat Segélyező Egyesület a kalocsai izraelita népiskola szegény diákjainak ingyen tankönyveket, írószereket és téli ruházatot adott. A távolabbról érkező vagy rászoruló tanulók számára naponta egyszeri meleg étkezést biztosítottak jótékonysági alapokból. Vallásközi összefogás keretében a zsidó egyesületek jelentős összegekkel járultak hozzá városi gyűjtésekhez, például árvízkárosultak megsegítésére vagy a helyi kórház fejlesztésére.
Példaadó volt a kalocsai zsidó nagypolgárság adományozási kultúrája. Krása Dávid tehetős zsidó földbirtokos és kereskedő már az 1860-as években jelentős adományokkal (pl. Tudományos Akadémia, Széchenyi-szobor) támogatta a nemzeti és helyi ügyeket. A Lázár család pénzzel és a szaktudásával is segítette a várost, több alkalommal ingyen javították vagy karbantartották a városi középületek óráit. Ünnepi alkalmakkor saját készítésű művészeti tárgyakat, serlegeket adományoztak a városi tanácsnak, helyi intézményeknek. A paprikakereskedők (például a Hajós vagy a Hoffmann család tagjai) aratás és paprikafeldolgozás után jelentős mennyiségű lisztet, gabonát és fűszert juttattak a városi népkonyháknak. Saját munkásaik számára – akik között sok keresztény falusi volt – külön segélyalapokat hoztak létre betegség vagy baleset esetére. Finanszírozták olyan fiatalok budapesti egyetemi tanulmányait, akik később orvosként vagy ügyvédként tértek vissza a városba, ezzel erősítve a helyi értelmiséget.
A zsinagóga környékének csinosítását, a Hunyadi utca aszfaltozását és világítását részben magán adományokból (például a Glaser és Reich családok révén) fedezték. Az első világháború alatt a kalocsai zsidó nők és kereskedők az elsők között voltak a hadiárvák és hadirokkantak megsegítésében. Saját vagyonukból vásároltak kötszereket és ágyakat a helyi hadikórháznak, a zsidó nőegylet tagjai önkéntes ápolónők ként is szolgáltak.
A kalocsai zsidóság jótékonysága bizonyította, hogy nem „szigetként”, hanem a város szerves és felelős részeként élt.
-A kalocsai érsekség és a helyi zsidóság kapcsolatáról kérdezem.
A13. században, a középkori Kalocsa városában nem élhettek zsidók, a zsidóság azonban jelen volt az egyházmegyében. II. András királyi jövedelmei kezelésében, továbbá a só kereskedelemben is nélkülözhetetlen volt a szakértelmük. A kalocsai érsek az ország egyik legfőbb méltósága ként folyamatosan érintkezett a zsidókkal az állami és egyházi pénzügyek intézése során. III. Honorius pápa azonban 1225-ben határozott hangvételű levelet küldött a kalocsai érseknek (valamint az esztergominak is), amelyben nehezményezte, hogy Magyarországon a zsidók túl nagy szabadságot élveznek. Tiltakozott zsidók állami tisztségei (például adószedők vagy pénzverők) ellen. Sürgette a IV. lateráni zsinat határozatainak betartását, miszerint a zsidóknak különleges ruházatot vagy jelet kellene viselniük. Nehezményezte, hogy a zsidók földjei után nem folyt be az egyházi tized. 1233-ban a beregi egyezményben az egyház már írásos garanciákat kényszerített ki a királytól a zsidók háttérbe szorítására. Ezután az érsekség a 18. század végéig nem engedélyezte letelepedésüket Kalocsán. Nem éjszakázhattak a városban, csak nappal, meghatározott helyeken és ideig kereskedhettek és vörös posztójelzést kellett viselniük. A zsidó lakosság állandó letelepedése -a katolikus érsekség korlátozásai miatt- csak a 18. század végétől vált lehetővé. Az első írásos emlékek 1784-ben mindössze 3 zsidó lakost jegyeztek fel a városban. A letelepedési korlátozás 1833-ban szűnt meg. A XX. század elejére az ezer főt megközelítő zsidóság a katolikusok után a 2. legnagyobb felekezet volt Kalocsán.
-Kialakult ekkorra valamiféle vallásközi párbeszéd a Rabbik és az Érsekség között?
A katolikus egyház dominanciája mellett a zsidó hitközség meglepően harmonikus viszonyt ápolt a klérussal. A magas műveltségű neológ rabbik (mint Dessauer vagy Stein) és a tanult jezsuita vagy érseki hittudósok között rendszeres volt a szellemi érintkezés. Gyakran vitattak meg teológiai és filozófiai kérdéseket például a spinozai tanokat vagy a bibliai exegézist. Jellemző volt a közös társadalmi szerepvállalás is. A városi jótékonysági egyletekben a zsidó asszonyok és a katolikus polgárnők együtt dolgoztak. Az érsekség és a hitközség vezetői közösen vettek részt a városi tanács munkájában és a reprezentatív eseményeken. A zsidó iskola valóságos hidat képezett. Nyitottsága – a keresztény diákok befogadása – a gyakorlatban valósította meg a felekezetközi békét. Az érsekség elismerte a zsidó iskola magas színvonalát, és nem gördített akadályt az együttműködés elé. A párbeszéd tette lehetővé, hogy a kalocsai zsidóság ne „idegen elemként”, hanem a város tartóoszlopaként tekintsen önmagára.
– Hogyan viszonyult a kalocsai érsekség a zsidó tragédiához a vészkorszakban?
A német megszállás után, 1944 májusában Kalocsán is felállították a gettót. Június közepén a hitközség tagjait előbb a szegedi gyűjtőtáborba, majd onnan többségüket Auschwitzba deportálták.
A kalocsai érseki széket 1943-tól Grősz József foglalta el Tevékenysége az óvatos diplomácia és a konkrét humanitárius segítségnyújtás között mozgott. Számos levelet írt a hatóságoknak és a kormánytagoknak, hogy egyéni mentességet kérjen kalocsai zsidó polgárok- a város megbecsült értelmisége (például orvosok, tanárok) számára. Amikor felállították, személyesen ment el a kalocsai gettóhoz, hogy tiltakozzon a bánásmód ellen, és élelmiszersegélyt juttasson be. A deportálások előtt több zsidó család katolikus papoknál vagy az érseki levéltárban helyezte el értéktárgyait, családi dokumentumait megőrzésre.
Az érsekség próbálta akadályozni a munkaszolgálatra való behívásokat. Grősz csatlakozott Serédi Jusztinián hercegprímás tiltakozó pásztor leveleihez, és helyi szinten is utasította a papságot, hogy a szószékekről ítéljék el az erőszakot. Meg kell említeni Dr. Mészáros János érseki titkárt, aki kiállította és eljuttatta az érseki oltalom és keresztleveleket, amelyekkel próbálták mentesíteni a zsidó származású polgárokat a deportálás alól. Dr. Mészáros kapcsolatban állt a budapesti pápai nunciatúrával (Angelo Rotta titkárával), és Kalocsáról koordinálta a mentési akciókat a Duna-menti településeken. Dr. Ijjas József (későbbi érsek) a kalocsai egyházmegye papjaként aktívan részt vett az üldözöttek segítésében. Az egyházmegye területén több zsidó gyermeket és felnőttet segített hamis papírokkal, vagy zárdákban, tanyasi iskolákban való elrejtéssel. A kalocsai zárdában és a hozzá tartozó intézményekben több zsidó lányt és asszonyt bújtattak a német megszállás alatt. A kalocsai „mentőakciók”-ra sokszor csak a háború után (pl. Grősz érsek 1944–1946-os naplója) és személyes vallomásokból derült fény.
–Hány embert deportáltak Kalocsáról és környékéről, és hányan élték túl?
Kb. 500-520 főről beszélhetünk. Az áldozatok száma Kalocsa járás tekintetében 402 fő. Dr. Lázár Miklós, a helyi Zsidó Tanács elnöke, aki Dachauból tért haza, több dokumentumban és vallomásban rögzítette a gettósítás és az elhurcolás körülményeit. Ezen kívül a DEGOB jegyzőkönyvek is őriznek egyéni vallomásokat túlélőktől, akiket a kalocsai gettóból Bácsalmásra, majd Auschwitzba hurcoltak.
-Mikor és hogyan szűnt meg a zsidó hitközség Kalocsán?
A háború után, 1949-re a hitközség lélekszáma 196 főre, majd hamarosan 116 főre apadt. Az első, háború utáni esküvőt 1948-ban tartották a romos zsinagógában, majd 1949-ben Lengyel Lajos és Stern Éva esküvője volt az egyik utolsó ilyen nevezetes esemény.1948-ban még két márványtáblát avattak a zsinagógában az áldozatok neveivel, de azután már a közösség létszáma annyira leapadt, hogy nem tudták fenntartani az épületet. A gazdátlanná vált zsinagógát az állam megvásárolta, és az épületet 1968-ban könyvtárrá, majd később kiállítóteremmé alakították. A hetvenes évekre a zsidó élet szinte teljesen megszűnt a régióban, az utolsó kalocsai és dunapataji zsidó lakosok halálával a hitközség hivatalosan is megszűnt létezni.1972-ben temették el az utolsó kalocsai zsidót. Azóta a temető is lezárt.
-Mi látható ma Kalocsán az egykori zsidó múltból?
A megmaradt épített örökség.
A zsinagóga, az egykori Zsidó Népiskola helyén álló holokauszt emlékmű, a „Lázár-házak” és polgárházak. A belvárosban, különösen a Szent István király úton (a főutcán) és a környező kis utcákban több olyan épület áll, amely egykor a jómódú zsidó kereskedő családoké volt. A Hunyadi János utcában és a Grősz József utcában találhatók azok a házak, ahol a hitközség értelmiségi elitje élt, orvosok, ügyvédek.- Nicolas Schöffer családjának háza – ahol a világhírű művész született – ma a Schöffer Gyűjtemény épülete (Szent István király út). Egyszerre állít emléket a világhírű művésznek és onnan elhurcolt családjának. Áll a zsidó temető. A városi temető-nyilvántartó rendszer, a Memoriter lehetővé teszi a sírhelyek online keresését a Kalocsa.hu oldalon keresztül. Itt található a holokauszt-áldozatok emlékműve is.
– Beszélhetünk néhány kiemelkedő kalocsai zsidó személyiségről?
Gábor Andor (1884–1953): Bár Újnéppusztán született, gyerekkora és iskolái egy része a városhoz kötötte. Kossuth-díjas író, költő, humorista, a „Bécsi Magyar Újság” szerkesztője, a híres Pesti Kabaré egyik megteremtője. Édesapja az érseki uradalom tiszttartója volt, így az író gyerekkora szorosan összefonódott a Kalocsa környéki világgal. Gábor Andor Kalocsán járt iskolába, itt szerzett élményei – a kisvárosi hierarchia, az egyházi és uradalmi világ feszültségei – megjelennek írásaiban, politikai szatíráiban. Kalocsai gyökereiből merítette azt a népi ízt és közvetlen stílust, ami a pesti kabaré egyik mesterévé tette. Kevesen tudják, de leghíresebb operettje, a Mágnás Miska librettójának megírásakor (amelyben szerzőtársa Bakonyi Károly volt) sokat merített az uradalmi világban látott figurákból. A „parasztból lett úr” komikus helyzetei mögött ott rejlenek a Kalocsa környéki tanyákon és az érseki birtokokon megfigyelt valós karakterek és nyelvi fordulatok.
Nicolas Schöffer (Schöffer Miklós, 1912–1992): Kalocsai zsidó családba született. Származása ellenére a kalocsai jezsuitáknál tanult. A harmincas években a felerősödő antiszemitizmus és a művészi szabadságvágy miatt Párizsba költözött. Ott élte túl a világháborút, majd ott vált a modern művészet világhírű alakjává, mint a kinetikus és kibernetikus művészet úttörője. A Vatikáni Múzeum is őrzi műveit, elismerve, hogy a kibernetikus művészet is képes közvetíteni a transzcendenst. Kalocsai szülőháza ma a Nicolas Schöffer Gyűjteménynek ad otthont, amely a világ egyik legjelentősebb Schöffer-archívuma. A család tragédiája a holokauszt idején érte el Kalocsát. Míg Nicolas Schöffer 1936-tól Párizsban élt szülei Kalocsán maradtak. A kalocsai zsidóság többségéhez hasonlóan őket is deportálták. A holokauszt áldozatai lettek; nevük szerepel a kalocsai mártírok listáján.
Köszönöm a beszélgetést.
