Az egyre izmosodó Horthy-kultusz a kormányzó jobboldal és az attól jobbra állók közötti szürke zónából gőzölög föl. A különféle emléktáblák és szobrok felállítását többnyire nem a fideszes önkormányzatok kezdeményezik: ők csak csöndesen vagy tevőlegesen asszisztálnak hozzá.

Miért most?

A Horthy-kultusz részben reakció a Holokauszt jelentőségének szüntelen növekedésére. A zsidó áldozatok emlékművei igen erőteljesen jelennek meg a városok szimbolikus terein. A hagyományos nacionalista önkép viszont a nemzetet szereti vétlen áldozatnak látni és az áldozatiság terén vetélytársnak érzi a zsidókat. Az antiszemita Horthy sztárolása megfelelő visszavágásnak tűnhet számukra, s mindezt még takargatni is lehet a „budapesti zsidók megmentője” című mítosszal.

Emblematikus alakja ennek a kettősségnek Bölcskei Gusztáv református püspök, aki – a tiszaeszlári vérvád felmelegítése nyomán – elítélte az antiszemitizmust, majd a debreceni Református Kollégiumban részt vesz a Horthy-emléktábla újraavatásán.

Ezeken túlmenően azonban van valami más, fundamentális oka annak, amiért éppen most, és nem az előző Orbán kormány alatt lendült neki a Horthy-kultusz.

Egy magát polgárinak nevező kormány idején ez nem lett volna adekvát. Viszont az állandó „szabadságharcot” folytató (értsd: ellenségeket kereső), antidemokratikus kurzusban hívő emberek könnyen rálelnek az ilyen történelmi elődökre.

Erőskezű, nemzeti szellemű, mégis vállalható vezetőből a modernkori magyar történelemben nem túl nagy a választék. Tisza Kálmán és Tisza István kínálkoznak, mint előképek: egy liberális korban, gyakran antidemokratikus módszerekkel kormányoztak. Ráadásul Nagy-Magyarország élén álltak, ami külön vonzerő lehetne.

A történelmi elődöket keresők szemében azonban alapvető hiányosság, hogy nem utasították el a liberalizmust és nem voltak antiszemiták. Horthy kultusza viszont – ki nem mondva – e kettőt is magában foglalja.

Hiába, hogy a dualizmus kori Magyarország a nemzeti nagylét egyedülálló időszaka volt: liberális volt, nyitott – és ez volt a „zsidó térfoglalás” ideje. Ez nem kell.

Horthy kora ezzel szemben az I. világháború utáni, frusztrált, ellenségképre épülő időszak volt. Ez a szellem sokkal közelebb áll a mai (szélső)jobboldal szelleméhez. Az antiszemitizmus pedig – mely a korban először félhivatalos, majd törvényekben is szentesített ideológia volt – kódolt formájában – szintén sokak fülének kedves.

A nem egészen szélsőjobb számára persze a szíve mélyén rejlő Horthy-kép nyíltan nem vállalható, ezért kell rá a cukormáz: Horthy, a jóságos nagypapafigura, bölcs államférfi, aki ellenállt Hitlernek, amíg lehetett, Horthy, mint a budapesti zsidóság megmentője (!), stb.

Mindez súlyos válságjelenség: a Horthy-kultusz a XXI. századi demokratikus értékek világos megtagadása, visszalépés egy olyan korba, amit Nyugat-Európában már átléphetetlen vörös vonal választ el a mai időktől.