Erdő Péter bíboros, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnöke és Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija Tóra, Evangélium, Európa címmel tartott beszélgetést május 18-án a Párbeszéd Házában. 

A keresztény felkérésre létrejött – a II. Vatikáni Zsinat óta nem szokatlan, de nem is mindennapos – párbeszédet és közeledést a két világvallás között két fontos nyilatkozat előzte meg: a múlt év decemberben megjelent ortodox rabbinikus nyilatkozat a keresztényégről, valamint a Nostra Aetate 50 éves évfordulója alkalmából kiadott vatikáni dokumentum. Feltételezhető, hogy a párbeszédet az európai zsidó-keresztény kultúrát veszélyeztető iszlám fundamentalizmus terjedése, s a terrorcselekmények által kiváltott közös fenyegetettség tudata is motiválta, mint az állt a beszélgetés meghívójában is: Merre tovább, hogyan lehetne félelmeinkkel szembenézve új Európát építeni?

Erdő Péter kifejtette; nem ez az első alkalom a magyarországi zsidó-keresztény párbeszédre: annak idején Schweitzer József főrabbival többször konzultáltak, sőt közös könyvet is kiadtak Hit, erkölcs, tudomány címmel, amiben – emelte ki a bíboros – igazából nem vallásközi párbeszédről volt szó; hanem emberi alapkérdésekről, amelyeket ki-ki a saját hagyományai alapján igyekezett megvilágítani.

Gyakorlati kezdeményezésekre is kerítettek alkalmat; például öt év óta minden évben megrendezik Budapesten a zsidó-keresztény imanapot és liturgikus kérdésekről beszélgettek a fiatalabb generációkhoz tartozó rabbikkal a Mátyás templomban és zsinagógákban. Zenei rendezvények keretében is találkoztak, amelyek szintén a közeledést voltak hivatottak szolgálni: ez „hosszú és igényes munka, amit a katolikus egyház egésze nevében az Apostoli Szentszék is folytat. (…) egy olyan szerves folyamatban állunk, amelyik éppen a tavalyi év végének a nyilatkozatai alapján egy új fordulathoz értek el, nagyon ígéretes irányba” – mondta Erdő Péter.

Köves Slomó a felkérés kapcsán szintén háláját és bizakodását fejezte ki.

„Elveszett a hit, kifogyott a szájunkból” – idézett a rabbi egy késői prófétát. A zsidó kommentárok szerint azonban az idézetben „az ok-okozati összefüggést meg lehet fordítani és azt lehet mondani:

ha kifogyott a szájunkból, akkor elveszett a hit.

Avagy, hogyha nem beszélünk valamiről, akkor az egy idő után visszahat saját szellemiségünkre, lelkiségünkre is.” Köves kiemelte, a beszélgetés, a beszéd nem csak annak szól, akihez beszélünk, hanem saját magunkhoz is, a beszélgetéssel az ember visszahat saját magára: „ezeknek az alkalmaknak a legfontosabb állítása az a szimbolikus üzenet, hogy egy keresztény katolikus és egy zsidó vallási vezető egy asztalnál ülnek és beszélgetnek, s emellett ott van a beszélgetés tárgya maga.”

A megvitatandó témák lehetnek teológiai jellegűek, az élet mindennapjaival kapcsolatos dolgok, a közös történelem és múlt. Köves pozitív példaként említette, hogy amikor keresztény iskolákba hívják, azt tapasztalja, hogy az ott tanuló gyerekek ismerete a zsidósággal kapcsolatban lényegesen nagyobb, mint egy átlagos iskolában: „a hitre való nevelés eleve nyitottabbá teszi az embert” – szűrte le tapasztalataiból.

A beszélgetésen szó esett a zsidó-keresztény kapcsolatokról, de leginkább Európa jelen helyzetéről és jövőjéről: kiélezve a menekültváltság által generált kihívásokra és az erre adandó válaszokra. Hogyan van és lehet jelen a zsidóság és a kereszténység Európában, hogyan kapcsolódnak egymáshoz és folytat párbeszédet a két világvallás az elmúlt immár 51 évben, a Nostra Aetate kiadása óta? Létezik-e valós, mély közeledési szándék, vagy 50 évente megállunk, visszatekintünk, örvendezünk és megyünk tovább?

Az ötvenedik évfordulóra kiadott Szentszéki nyilatkozat, az

„Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományát és meghívását”

című okmányt körülbelül egy időben adták ki az ortodox rabbik egy jelentős csoportjának a dokumentumával, ami a kereszténység vallási értékelésében hoz új és pozitív hangot” – hívta fel a figyelmet a bíboros. Rámutatott arra is, hogy keresztény részről a nyilatkozat kibocsájtója a Zsidósággal Fenntartott Vallási Kapcsolatok Bizottsága, mely bizottság a Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsának alkotja a részét, és nem a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsának. Ez azt jelenti, hogy a keresztény alapállásban a Nostra Aetate óta lényegében nincs új: „a zsidóság és kereszténység nem két vallás, hanem másfél. Keresztények között – a mi hivatalos megfogalmazásunk szerint – nem valláskülönbség van, hanem csupán felekezeti különbség.”

Erdő Péter reflektált a vatikáni nyilatkozat címének megválasztására. Nézete szerint akár azt is mondhatnánk, hogy „mert Isten adományai és meghívása visszavonhatatlanok” – mely a szerződési jogban a megmásíthatatlanságra, a visszavonhatatlan szerződésre utal: így már az idézet megválasztásával is hangsúlyozza a dokumentum, hogy a zsidóság mit jelent a kereszténység számára.

„Ettől kezdve nem lehet más a hozzáállásunk, mint a testvéri érzés: a zsidóság és a kereszténység visszavonhatatlanul függenek egymástól, és a zsidósággal való dialógus teológiai szempontból nem fakultatív, hanem kötelesség.”

Köves Slomó válaszában két dologra hívta fel a figyelmet: egyrészt a zsidó-keresztény párbeszéd nem 50 évvel ezelőtt indult, hanem 2000 éve, s a kereszténység is, egy ilyenfajta párbeszédnek a gyümölcse, hozzátéve, hogy reméli, véleményével nem sért meg senkit. A párbeszédnek voltak különböző időszakai, aminek egy békésebb szakaszába érkeztünk az utóbbi évtizedekben.

A rabbi kétségét fejezte ki a párbeszédhez szükséges szimmetria alapfeltételének a meglétét illetően: „amikor arról beszélünk, hogy a keresztény-zsidó párbeszéd majd enyhít az egymás közötti viszonyokon és egymás felé fordít bennünket, akkor arra is utalunk, hogy itt

a történelemnek voltak véres időszakai,

amit jó lenne ezen a párbeszéden keresztül feldolgozni: a történelem e véres időszakai nem teljesen szimmetrikusak a két fél szempontjából.”

„A kereszténység, kimondva vagy kimondatlanul, lépten-nyomon reflektál az idősebb testvérre, a Tóra, az ószövetségi hagyomány hívásaira. Ellenben nem lenne hiteles azt állítani, hogy a zsidó teológiai tanítások, avagy a talmudi irodalom nagyon sűrűn reflektálna a keresztény teológiai tanításokra. Van szó a Talmudban a kereszténységről, ami nem mindig feltétlenül pozitív csengésű, de se mennyiség, se minőség szempontjából nem meghatározóak. „Az elvárások magunkkal szemben nem biztos, hogy helyesek, ha úgy állítjuk be, minthogy ez egy kölcsönös párbeszéd lenne, mert nem teljesen szimmetrikus ez a beszélgetés – fejtette ki Köves, hozzátéve, hogy nem érzi magát hitelesnek arra, hogy arról nyilatkozzon, hogy a katolikus egyház milyen lépéseket tett a „zsidó egyház”, illetve inkább „a zsidó több ház” felé. Kiemelte, hogy a zsidóság viszonyulásának, illetve a zsidó szövegekben a kereszténységről írottak megítélésekor – amelyek, mint említette, nem mindig pozitívak – érdemes megvizsgálni az adott történelmi kontextust, amelyekben ezek a szövegek keletkeztek.

*

A bíboros hangsúlyozta, hogy a zsidóság mint vallás feltétele a kereszténység létének, ahhoz ugyanis, hogy az első keresztények a megváltót ismerjék fel Jézusban, szükség volt a zsidóság messiást váró hitére. Hozzátette, hogy az újszövetség rengeteg hivatkozást tartalmaz az ószövetségre: egy-egy újszövetségi eseményt sokszor igazol azzal, hogy „beteljesedett általa az írás”. Az ószövetségi hivatkozás tehát tekintélyt jelentett az első generációk számára – mutatott rá Erdő Péter. Hozzátette: zsidóság és kereszténység fokozatosan távolodott el egymástól, és a teljes szétválás csak a 3. század fordulóján következett be.

A vezető rabbi fontosnak nevezte Erdő Péter kijelentését, amely szerint a zsidó vallás előfeltétele a kereszténység létének, mert sokáig ezt nem mondták ki, sőt, sokan úgy vélték, hogy a zsidó vallás előfeltétele a kereszténységnek, de ugyanígy a zsidó vallás megszűnése is az lenne. Sokáig élt ugyanis a hit, hogy a kereszténység felváltani hivatott a zsidóságot, hogy az „ószövetséget” felváltja Jézus és az általa hozott „újszövetség”, ezért az, hogy a zsidók továbbra is ragaszkodnak a hitükhöz,  megkérdőjelezi a kereszténység létjogosultságát. „Itt van valahol elásva a teológiai konfliktus lényege” – mutatott rá. Ugyanakkor hozzátette, hogy „el kell ismernünk, hogy a keresztény hit nélkül az Ábrahámi hit nem jutott volna el a világ minden pontjára.”

Köves Slomó kitért arra, hogy a zsidóság és kereszténység között fontos kapcsolatot teremtenek azok az alapértékek, amelyekre a nyugati civilizáció épül, mint például a házasság, a család, a munka értéknek tekintése, vagy

a jó és rossz, mint abszolút értékű és nem közmegegyezésen alapuló fogalom,

valamint a felelősség kérdése is.

Erdő Péter az alapértékekről, az erkölcsről szólva hangsúlyozta a motiváció szükségességét. Ebben pedig közös a zsidó és a keresztény vallás üzenete, hiszen a világot nem véletlenek sorozatának tekintik, hanem teremtett valóságnak, amellyel Istennek célja van. Az ember pedig „tudatosan és szabadon” tud részt venni Isten nagy tervének végrehajtásában.

A bíboros hozzátette: ha kiiktatják az antropológiából a teremtő Istent, akkor elhomályosul az „istenképiség”, vagyis az emberi méltóság alapja is. Ha az emberiség létének vagy akár egy ember életének nincs mélyebb célja és értelme, akkor a jó közérzet lesz az emberi boldogság egyetlen fokmérője. Ez esetben viszont „a görög hedonisták szintjére süllyedünk vissza”, akik szerint „a rühes ökör a legboldogabb, hiszen vakarózhat, és az pillanatnyilag kellemes számára”.

Köves Slomó kitért arra, hogy a modern kori európai politika – tudta nélkül is – nagyon mélyen gyökerezik abban a zsidó-keresztény vallási gondolatban, hogy a világ tökéletlenül teremtődött, és minden embernek társsá kell válnia a teremtésben. Isten elvárja, hogy az ember jobbá tegye a világot.

Ez a gondolat nagyon mélyen benne van az európai civilizációs lélekben, de ahogy a 19-20. században Isten és a tervezett teremtés gondolata kiveszett a politikai motiváció mögül, kiürült ez a gondolat. Ennek a felismeréséhez talán most, a migrációs válság okán érkezik el az emberiség – tette hozzá.

Erdő Péter kitért a nevelés fontosságára, mert ha a külső kényszerek – mint például a szegénység vagy az üldöztetés – nem nyomasztják az embert, akkor nagyobb belső irányítottságra van szüksége. A belső motivációnak, a hitnek tehát éltető szerepe is van – mutatott rá. Hozzátette: minden kultúra szívében egy világkép, egy világnézet áll, és ezt általában egy vallás fejezi ki. Az európai kultúra középpontjában a zsidó-keresztény vallási örökség van, ez az, ami képes arra, hogy motivációt adjon, hogy „belső irányítottságú embereket neveljen” – tette hozzá a bíboros.

*

Köves Slomó a migránskérdés megoldása kapcsán hangsúlyozta: az elmúlt 1-2 évben jelentkező válság, a civilizációk találkozása görbe tükröt tart Európának, mert saját árnyoldalainkkal szembesít, azzal, hogy elkényelmesedtünk a jólétben. Fel kell ismernünk: ilyen jó helyzetben még sohasem volt a világ, elég csak az egy főre jutó javakra vagy az orvosi ellátásra vagy a várható élettartamra gondolunk. Azonban a jólétben elveszik a motiváció, holott – zsidó filozófiai mondás- a materiális javak sohasem tudnak kielégíteni.

A szegénység és a gazdaság is egyaránt próbatétel. A migránsokban megvan a motiváció, amit a kényelem elvesztése generál.

Azt halljuk, hogy Európát meg kell menteni, újra kell építeni, mert veszélyben van. A mentőakció gondolata nem először merül fel, de ezeknek a mentőakcióknak nem mindig lett jó vége – emlékeztetett a rabbi, alighanem a 20. század történelmére.

Köves rámutatott, hogy a zsidó világszemlélet szerint minden pillanat történelmi és különleges, – különben nem történne meg. Mindkét vallás alaptétele a tikkun olám, mely a modern kori demokráciát misszióként hirdető nyugati világ alaptétele is; mély civilizációs gondolat az európai lélekben, hogy az ember Isten társa a teremtésben, a világ jobbá tételében. A jólét megosztható lenne és az erkölcsi kérdésfelvetések ugyanarról szólnak: az ember kötelessége, hogy segítsen, viszont fel kell tenni azt a kérdést is, hogy mennyit szabad áldoznom másért.

Így a migránsokkal kapcsolatban is megannyi kérdést kell feltennünk magunknak: Jó dolog-e a kerítés, hány embert fogadjunk be?

Ellátjuk a menekülteket élelemmel, gyógyszerrel, fedéllel, de ezzel a problémát magát nem oldottunk meg, csak a körülményeken enyhítettünk. A probléma továbbra is fennáll, viszont ennek a megoldására nincs valós motiváció, mert elkényelmesedtünk: a menekültprobléma zavarja a nyugalmunkat; nem szeretünk szenvedő embereket látni a közvetlen környezetünkben.

Azonban azt is felelősséggel kell átgondolnunk, hogy mi lesz a menekültekkel miután befogadtunk őket? Boldogak lesznek itt?

S óhatatlanul felmerül a biztonság kérdése is, ami a zsidók számára különösen összetett, mert az iszlám fundamentalizmus nagymértékben a zsidó közösségeket sújtja. Köves beszámolt arról, hogy Izraelben belső politikai konfliktushoz vezetett az, hogy olyan szíriai lázadók kapnak orvosi ellátást, akik a határ menti drúzok szisztematikus kiirtása közben sebesültek meg, ráadásul rátámadtak az izraeli mentősökre, akik az életüket kockáztatják azért, hogy ilyen embereken segítsenek.

Köves rámutatott: a menekültváltság és a világ hozzáállása kapcsán lehet történelmi párhuzamokat vonni. Az USA a 2. világháború idején nem fogadta be a menekülő zsidókat, a hajókat visszafordították. Könnyen megtehették volna, – látták mi történik Európában-, hogy a koncentrációs táborokba vezető síneket lebombázzák, de hiányzott az akarat. Jelen esetben is elégtelen az az intézkedés, hogy a törökök fordítsák vissza a menekülteket szállító hajókat, mint ahogy azt hajdan az amerikaiak tették.

A rabbi pontosan ezeknek a mindannyiunkat – és nem csak a vallási vezetőket- foglalkoztató kérdéseknek a megfogalmazásában látja ennek a párbeszédnek az értelmét: maga a kérdések felvetése a fontos, mert sokakban fel sem merül, hogy például a menekülteknek való segítségnyújtás problémáját árnyaltabban kellene megközelíteni, nem mernek kínos kérdéseket feltenni, vagy azokat nem tudják konstruktívan megfogalmazni.

* * *

2015 decemberében, a magyar sajtóban elsőként honlapunkon jelent meg a fenti beszélgetésben említett Ortodox rabbinikus nyilatkozat a kereszténységről, és néhány napra rá a Vatikán ezzel párhuzamosan kiadott dokumentumáról is hírt adtunk a katolikus-zsidó párbeszédről a Nostra Aetate nyilatkozat kibocsátásának 50. évfordulóján. A dokumentumok januári számunkban is megjelentek.

Idei májusi számunkban keresztény egyházi vezetők, illetve katolikus és zsidó teológus/filozófus elemzi a kibocsátott nyilatkozatok jelentőségét, bár Veres András megyés püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Elnöke, többszöri kérésünk ellenére sem élt a lehetőséggel, hogy kifejtse álláspontját. (A szerk.)