A legszívesebben elsőnek a gyermekkoromat idézném fel, ahogyan anyámmal és apámmal a kék, hímzett imazsákot lóbálva a zsinagógába igyekszünk. A széder estéket s az első „Mánistanát…”. Miben különbözik ez az este?

Miben különbözött az életem attól, hogy zsidónak születtem, s mióta az eszemet tudom, zsidónak vallottam magam?

A zsidóságom által én csak nyertem, s vallom, hogy az elszenvedett megkülönböztetések is végül a javamra szolgáltak. Abban is, ami lettem s abban is, ami zsidóságom okán nem lehettem.

Az első súlyos megkülönböztetés akkor ért, amikor nem vettek fel a lakásunkhoz közeli Eötvös Gimnáziumba: kontingense volt a zsidó tanulóknak. Így kerültem a Zsidó Gimnáziumba, vagy ahogyan én nevezem, arra az egyetemre, melynek érettségije másutt egy doktorátussal ért volna fel.

Osztályfőnököm és egyszersmind héber tanárom a Spinoza-kutató Grozinger M. József volt. Matematikára a gettóban később éhen halt Szeles Henrik oktatott. Tanított a történész Grünwald Fülöp és a Goethe-fordító Gedő Lipót is. Szándékosan sorolom az elfeledettebbeket, mert még e ragyogó kar fölött is volt különb, olyanok, mint a világirodalom nagy tudósa, Túróczi-Trostler József, a latinos Komlós Aladár, az akadémikussá avanzsált Fach Zsigmond Pál, Szabolcsi Miklós, Fokos (Fuchs) D. Rafael.

Megszámlálni sem érdemes, hány valóságos egyetemi tanár szorult a hajdani Zsidó gimnáziumba. Az igazi számlálás azzal kezdődhetne, hány egyetemi tanár került ki ezekből az iskolapadokból. Ha a tankönyvek fölé hajló fejeket idézem fel, magam előtt látom a kiváló történésszé érett Ránki Gyuri szőke fürtjeit, a nyurga Berkovics Tibit, azaz Berend T. Ivánt, a világhírű nőgyógyásszá előlépett Paszternák Alfrédot.

Hajdani osztálytársunk, a ma Los Angelesben élő Kántor Gyuri barátom határozottan állítja, hogy már azt is nehéz volt megérteni ebben az osztályban, amit kérdeztünk.

Nem összegezem a tanulságot, eléggé nyilvánvaló. A hátrányos megkülönböztetést, a száműzetést a „zsidgim”-be alighanem a javunkra fordította az élet. Persze, közben egy s mást túl kellett élnünk. így diákkorunkból azt a szombatot, amelyen Kovarcz Emil kézigránátot szórt a zsinagóga előtt gyülekező tömeg közé. A háborút. A menekülést. A családunk több mint felének elpusztulását. Utána meg a hazugságot, amikor a hetente újra gyártott önéletrajzainkba nekem azt illett beírnom, hogy ״középiskoláimat az Abonyi utcai gimnáziumban végeztem.”

Ha manapság kérdezik tőlem, hogy egy zsidóként végigélt élet melyik mozzanata volt a legnehezebben elviselhető, akkor én habozás nélkül az árulásra szavaznék. Azok között is, akik tanítottak s azok között is, akikkel felnőttem, akadt egy-két ember, akik egészen váratlanul s hirtelen megszűntek zsidóságukra emlékezni. Szolidaritás, mellyel ״az összeesküvő” zsidókat vádolják? Ugyan. Én a legtöbb hántást épp azoktól kaptam, akik azt hitték, hogy zsidóságuktól testvérgyilkossággal képesek megszabadulni.

Mert az is igaz, hogy közülünk nőttek ki a házizsidók is. Felettem járt az a parasztbajszot növesztett literátor, aki egy részeg éjszakáján azt is bevallotta, hogy fél kezét odaadná, ha újjászületve egy pusztai pásztor gyermekeként láthatná meg a napvilágot.

Neki is sokat köszönhetek. Ha ő így, én meg amúgy, gondoltam magamban s megmaradtam magyarnak és zsidónak.

Ez korántsem kettős kötöttség, ahogyan manapság vélik. Nekünk nincs gondunk az önazonossággal. Ide születtünk, s ez elegendő jog a hazához. De ha bárki kevesellné ezt, akkor bátran mondhatjuk, hogy a halottainkkal, a mártírjainkkal minden jogot megváltottunk már. Nem szólva az életünkről, amely része a magyar s ezáltal az egyetemes kultúrának.

Ez sokaknak nem tetszik. Én nem tartom számon, zsidó írót olvasok-e, vagy sem. Annál szigorúbb a megkülönböztetés a másik oldalon. Végül is már-már a hivatalos esztétika rangjára emelkedik Németh Lászlónak az a tézise, hogy a zsidó írók egy másfajta fajiság sodrásának engedelmeskednek, s génjeikben más programot őriznek, mint a magyar sorskérdésekre érzékenyek. A megkülönböztetés már-már fél évszázaddal a második világháború befejezése után tovább él. Vannak, akik ismét belépőjegyet lyukasztgatnak, s ez önjelölt nemzetőrök a lojalitás friss bizonyítékaihoz ragaszkodnak.

A józanabb értékelés másképp ítél. A megkülönböztetés felragyogtatja az olyan örökséget, mint a két Ignotusé, Hatvany Lajosé, Füst Miláné. A kortársak közül Kertész Imre, Konrád György, Spiró György, Kornis Mihály vagy a történész Hanák Péter munkásságának jelentősége tagadhatatlan immár. A zsidóság magyar nyelvű kulturális jelenléte biztató jele lehetne annak, hogy előretörőben egy elfogulatlanabb, demokratikus gondolkodásmód.

Az idézettekről egyébként honnan is tudhatom, hogy zsidók? Onnan, hogy annak vallották magukat. Hogy magyarországi zsidó sorsukat jeles művekben ábrázolták. Mert a zsidóság sem merőben származás, hanem csakugyan vállalás dolga.

Azt hiszem azonban, hogy az asszimilációval kapcsolatosan a zsidó-magyar, magyar-zsidó írókban is élnek még téveszmék. Asszimiláción sokan a teljes beolvadást értik. Holott épp a teljes beolvadás illúziójának adott kegyelemdöfést a holocaust (a soá), amikor azokat is zsidónak minősítette, akik azt maguk nem vállalták.

Az asszimiláció inkább egyezség, amelyet kultúrák kötnek a pluralizmus jegyében. Az asszimiláció olyan ritka esély, amely a megőrzés és a beolvadás kényes egyensúlyát őrzi. Ahol a többgyökerűség gonddá válik, ott valamelyik gyökérrel baj van.

Balsorsú történelmek azzal is büntetik népeiket, hogy érzésvilágukba hamis áramköröket nyomtatnak s az újabb nemzedékeket is ideológiával fertőzik meg. Fogalmi zűrzavar támad így, s összekeveredik az otthon, a nemzet és a haza. Ami ebből a zsidóságra tartozik, az annyi, hogy minden zsidó polgárnak teljes és vitathatatlan az állampolgári státusza és kulturális jogegyenlősége.

Személyes vallomás orvén azonban nem szeretnék elméleti fejtegetésekbe bonyolódni. Nem tudom, mennyit adtam én a zsidóságnak. De azt igen, mit adott a zsidóságom nekem.

Csak fölsorolás-szerűen türelmet és tűrőképességet, szorgalmat és megnyugvást, öntudatot, az ősök, a hagyományok tiszteletét.

Adta azt is, ami zsidóságom okán nem lehettem. A tévé képernyőjéről nem egyszer leparancsoltak: minő előny, hogy a tiszavirág életű szereplésbe nem kellett több erőt ölnöm. Az érvényesülésemet is nem egyszer elakasztotta holmi eufemizmusokba csomagolt vádaskodás, melynek felhangja elárulta forrását. Mindez kétszeres erőfeszítésre ösztönzött. Amit nem érhettem el otthonomban, elértem a nagyvilágban.

Igazából nem érdekel, hogy e „mai kocsmán” olykor milyen hamis rőffel mérnek. Mint rőfösök ivadékának, nekem elég az én mércém, hisz annak a legnehezebb megfelelni.

Mit jelent zsidónak lenni? Erre mindenki nyilván másképpen felel. Nekem annyit, hogy azt, amit egykor szégyenbélyegként tűztek rám, én kitüntetésként hordom.