„Hungarikum” és „judaikum”

Köves Slomó, az EMIH vezető rabbija A hungarikumról még egyszer című válaszában a tények ismeretét és ismertetését kéri. Ebben egyetérthetünk. Íme.

 

Neológia és ortodoxia

A narratíva történeti mivolta miatt ismételten a múltba kell révednünk. Az „egyházszakadás” időszakában a neológia (haladó zsidóság) és az ortodoxia vallási és halachikus értelemben vett nézetkülönbsége leginkább azzal érzékeltethető, hogy amíg az előbbiek 1869-ben elfogadott országos szervezeti szabályzata a rabbi feladatává tette, hogy a „mózesi rabbinikus tan” értelmében felügyelje az egyházi és rituális intézmények működését, addig az utóbbiak 1871-ben elfogadott országos szervezeti szabályzata általánosságban rendelte alá a hitközségek működését a „Sulchan Aruchba iktatott vallási törvényeknek”. Azaz, amíg a neológia a mózesi rabbinikus tanra helyezte a hangsúlyt, addig az ortodoxia a Sulchan Aruch autoritását ismerte el.

Az eltérő prioritásokból természetesen eltérő következtetéseket vontak le. Az ortodoxia évtizedeken keresztül érvelt már csak a szervezeti különállásra tekintettel is a kétféle zsidó hitfelekezet mellett, a neológia azonban a szervezeti különállástól függetlenül az egyféle zsidó hitfelekezet mellett kötelezte el magát. A neológia és az ortodoxia szervezeti értelemben vett különválását, illetve különállását a neológia nem vezette vissza teológiai okokra. Erre utalnak Blau Lajos, a „neológ” Országos Rabbiképző Intézet professzora 1891-ben közzétett sorai is:

„Az egyetlen pont, amelyre nézve felekezetünk gondolkozó férfiai egyetértenek, kétségtelenül az, hogy a theológiai kérdések a hazai zsidóságot nem szaggatják pártokra. Azon változások, amelyek itt-ott a kultuszban történnek és a ’reform’ már-már gyűlöletessé vált neve alatt forgalomba jönnek, rendszerint oly alárendelt természetűek, hogy azokat a legnagyobb hízelgés mellett sem lehet a theológiai kérdések sorába felemelni.”[1]

Amikor évtizedekkel később felmerült a szervezeti egységesülés lehetősége, Kecskeméti Lipót, nagyváradi főrabbi közzétette a vitapartnerem által is jól ismert, Bíró Tamás Hungarikumok című reflexiójában szintén hivatkozott „Egy zsidó vallás van-e, több-e?” című vallásbölcseleti monográfiáját, amely történeti és bölcseleti vizsgálódások alapján jutott arra a következtetésre, hogy a zsidóság egységesnek tekinthető, a neológia és az ortodoxia ugyanis az egy zsidóságnak kétféle meglátását jelenti.[2] Mindebből az is következik, hogy a neológia számára teljességgel szükségtelen volt – a hazai reformjudaizmus híveitől eltérően[3] – saját „teológiai alapelvek” kidolgozása. Blau Lajos hivatkozott arra egyik további hittudományi tanulmányában, hogy a zsidóság nem szorul rá, hogy híveit dogmákkal kormányozza, mert a zsidóság ereje az eszmék meggyőző erejében rejlik.[4]

Neológ rabbik és tudósok tehát nem a hittételek kidolgozása miatt, hanem tudományos megfontolásokból foglalkoztak, ráadásul nem is csak úgy mellékesen teológiai, vallástudományi, vallásbölcseleti és haláchikus kérdésekkel. Sok értekezés származott neológ szerző tollától a zsidó vallás történetéről, eszméiről, teológiájáról, dogmáiról.[5] S ha már a halácha is említésre került érdemes felidézni Guttmann Mihály, a „neológ” Országos Rabbiképző Intézet professzora 1913-ban – Dr. G. M. szignó alatt megjelent – „A Sulchan Aruch és a magyar zsidóság” munkáját, amelyben azt bizonyította be, hogy – miközben a magyarországi zsidóság nem igazán állt a Sulchan Aruch alapján – az ortodoxia jelszó gyanánt hivatkozott a Sulchan Aruchra, jóllehet a zsidóság pozitív vallási élete a Sulchan Aruchon kívül az egész Tórán és az egész vallástörvényi irodalmon épül fel. Az esetlegesen felmerülő vallási kérdések megoldásakor sem lehet kizárólagosan a Sulchan Aruchra hivatkozni – érvelt Guttmann professzor –, hanem a teljes talmudi és rabbinikus irodalmat kell szem előtt tartani.[6] A hittudományi és halachikus munkákra vonatkozó észrevételemmel nem azt a benyomást igyekeztem kelteni, mintha Köves Slomó alábecsülné a neológ rabbik tudományos teljesítményét – még kevésbé azt, hogy véleményével egyetértenék –, csupán annyit állítottam, hogy a neológia tudományos teljesítményét nem ismeri eléggé. Ez tehát nem etikai kérdés, hanem ténykérdés.

Status quo ante

A fent vázolt történeti kontextusban helyezhetők el az önállóságukat féltő, a neológ, illetve ortodox országos szervezethez csatlakozni nem szándékozó, önmagukat status quo ante-nak nevező, összességében szerény létszámmal rendelkező hitközségek a 19. század utolsó harmadában. Az igaz, hogy Trefort Ágoston kultuszminiszter Köves Slomó által hivatkozott 1877-es rendelete már használta a status quo hitközség elnevezést, de csak abban az értelemben, hogy a hivatalos ügyeikben a hatóságok előtt eljáró hitközségek önmagukat pontosan nevezzék meg: ennek megfelelően kellett használniuk a kongresszusi (neológ), az autonóm hittörvényű (ortodox), avagy a status quo izraelita hitközség megnevezést.

A status quo hitközségek kapcsán Jakov Katz ugyanakkor azt a fontos megállapítást tette, hogy nem sikerült kialakítaniuk saját vallási árnyalatukat.[7] Az önhibájukon kívül lassanként légüres térbe kerülő status quo hitközségek is érzékelték, hogy a különállás megőrzését, illetve a csatlakozás elkerülését ideológiai síkon is célszerű lenne alátámasztani. Ezt nyilvánvalóan megnehezítette, hogy ekkoriban – miként erre előző írásomban is utaltam, és hozzászólásában Bíró Tamás is megerősítette – neológ és ortodox karakterű hitközségek egyaránt tartoztak a status quo hitközségek közé. Az önazonosság megtalálását célozta az 1899-es budapesti tanácskozás is, amelyen 15 status quo hitközség képviseltette magát. A tanácskozás eredménytelenül végződött. Miként a történtekről beszámoló Blau Lajos fogalmazott, a résztvevők talán meggyőződtek arról, hogy a status quo nevű hitközségeket nem hozhatják egy kalap alá. Ennek oka pedig abban keresendő, hogy a status quo hitközségek azt a helyet foglalják el a felekezeti életben, amelyet a pártonkívüliek a politikában: „csak negatív programjuk van – nem tartoznak egy párthoz sem.”[8]

Másfél évtizeddel később a status quo hitközségek tömörülése mellett érvelő Bernstein Béla, nyíregyházi főrabbi abban látta a status quo hitközségek vallási irányát és feladatát, hogy a történeti zsidóság vallási alapján állva egyesítsék a konzervatív vallásosságot a modern kultúrával.[9] Ebből a pozitív célkitűzésből azonban még nem vezethető le a neológtól és az ortodoxtól élesen elkülönülő, sajátosan status quo vallási, liturgikus és halachikus arculat. Különösen nem, ha tekintetbe vesszük, hogy a neológia és az ortodoxia sem tekinthető homogénnek. Azt követően, hogy 1927 őszén megalakult, és 1928 tavaszán jóváhagyást nyert a status quo hitközségek országos szövetsége, felterjesztést küldtek Klebelsberg Kunó kultuszminiszterhez, amelyben vallási törekvéseikről a következőket vallották:

„Mi (…) a zsidó vallás hagyományainak fennmaradását reformtörekvések nélkül, de a kor igényeinek figyelembe vételével intézményesen biztosítjuk.”[10] A program természetesen teljes mértékben vállalható, csakhogy miben különült el markánsan akár a neológia, akár az ortodoxia törekvéseitől? Akkor, amikor a „neológ” Pesti Izraelita Hitközség az I. világháborút követően meghirdette az egyértelműen konzervatív irányváltást sürgető, egyúttal a reformtörekvésekkel élesen szembe is helyezkedő „Vissza a zsidósághoz” jelszót, továbbá akkor, amikor a „neológ” Pesti Izraelita Hitközség az újonnan felépítendő zsinagógák enteriőrjét konzervatív felfogás alapján alakíttatta ki[11], valamint akkor, amikor a status quo hitközségeknél már többnyire a „neológ” Országos Rabbiképző Intézet végzettjei helyezkedtek el, nem különült el markánsan a status quo jelleg a neológ irányultságtól. Abban a tekintetben pedig nem különültek el markánsan a status quo jellegű hitközségek az ortodoxiától sem, hogy a status quo ante izraelita hitközségek országos szövetsége alapszabályai kinyilvánították, hogy a szövetséghez tartozó hitközségek és intézmények működése nem áll ellentétben a Sulchan Aruch határozmányaival. Ezek miatt tekintendő az 1928-tól megjelenő status quo ante alapon álló hitközségek országos szövetsége valláspolitikai/egyházpolitikai értelemben vett irányzatnak, nem pedig határozott vallási, liturgikus és halachikus jegyekkel rendelkező irányzatnak. Ennek okairól nem is annyira a különállásukat féltő status quo hitközségek, hanem az őket kényszerpályák felé terelő körülmények tehetnek. Arra pedig a történelem nem adott időt a status quo hitközségek számára, hogy önálló vallási, liturgikus és halachikus arculatukat kialakíthassák.

Paradox módon a 19. század utolsó harmadában az országos hitközségi tömörülésekhez korábban csatlakozni nem kívánó status quo hitközségek a 20. század első harmadában – igaz, gyökeresen megváltozott körülmények közepette – maguk is arra kényszerültek, hogy érdekeik megjelenítése céljából országos szövetséget hozzanak létre. A szakirodalom a status quo hitközségek körében bekövetkező sajnálatos lemorzsolódási folyamatra is rámutatott, amennyiben többször is előfordult, hogy hitközségeik az ortodox, vagy a neológ országos szervezethez csatlakoztak.[12] Az a törekvésük pedig 1926-ban, hogy felsőházi képviselethez jussanak, nem járt sikerrel, mert Bernstein Bélát ugyan status quo színekben jelölték felsőházi tagságra, de a felsőházba végül a neológ Lőw Immánuelt, valamint az ortodox Reich Koppelt választották meg. A status quo ante hitközségek heroikus és tragikus törekvését az önálló vallási, rituális és halachikus arculat megteremtésére – ismétlem, önhibájukon kívül – nem koronázta siker. A holokauszt megtizedelte, az 1950-es hitközségi kényszeregyesítés pedig évtizedeken keresztül „láthatatlanná” tette a status quo közösséget.

Emancipáció – feltételekkel?

A magyarországi zsidóság emancipációja kapcsán csupán arra lettem volna kíváncsi, hogy amennyiben a vallási szokások külső nyomásra bekövetkező „kozmetikázásával” összefüggésben történt meg a jogegyenlősítés kimondása, akkor az artikulálódó ortodoxiával szemben milyen feltételeket szabtak meg. Az ugyanis nehezen fogadható el, hogy kizárólag a modernizációra és polgárosodásra egyébként is nyitott neológiával szemben fogalmaztak volna meg kimondott, vagy kimondatlan elvárásokat, illetve gyakoroltak volna külső politikai nyomást az emancipációért cserébe.

A zsidó emancipációról szóló reformkori politikai és publicisztikai diskurzusok alkalmával kétségkívül megfogalmazódtak elvárások a zsidókkal szemben, de a politikai és polgári jogok biztosítása tekintetében nem tettek – miért is tettek volna – különbséget neológ és ortodox zsidó között. Az emancipáció támogatói a zsidók jogegyenlősítését vallási irányultságra tekintet nélkül kívánták tető alá hozni. Amit vitapartnerem az 1849-es zsidó emancipációs törvény kapcsán felidéz, az részben megállja a helyét. Csakhogy Köves Slomó megfeledkezik arról, hogy ez a törvény a szabadságharc bukása miatt sajnos nem léphetett hatályba, továbbá – és ez a fontosabb – a jogalkotó az emancipációnak tulajdonképpen két szintjét különböztette meg: az egyénit és a felekezetit. Az egyéni emancipációt biztosították, a felekezeti emancipáció azonban – amelyet a törvényesen bevett felekezet státusz biztosítása fejezett volna ki – elmaradt.

Az 1849. évi emancipációs törvényben felvetett vallási és szervezeti reform amúgy egyaránt érintette volna a kialakulófélben lévő neológiát és ortodoxiát. Nem véletlen, hogy az 1867-es – immáron hatályba is lépő – emancipációs törvény az egyéni jogegyenlősítést deklarálta, míg az izraelita hitfelekezet törvényesen bevett felekezetté nyilvánítása 1895-ig váratott magára. Ennek a késedelemnek a legfőbb oka abban keresendő, hogy az izraelita felekezet nem rendelkezett egységes szervezettel, mert a kormányzat ennek a feltételnek a teljesülése esetén volt hajlandó a felekezeti jogegyenlőséget biztosítani. Végül ettől a feltételtől eltekintettek (lásd egy felekezet kétféle szervezetben). Míg a szervezeti reform kérdését a szabadelvű kormányzat szorgalmazta – gondoljunk csak az Izraelita Egyetemes Gyűlésre és annak következményeire –, addig a vallásreform felvetésétől már tartózkodott. Olyannyira, hogy amikor a 19. század második felében a reformjudaizmus platformján hitközség kívánt szerveződni, a hatóságok nem támogatták ezt a kezdeményezést. Az egyenlő polgári és politikai jogok biztosítása, amelynek a hazánkban élő ortodox, neológ, reform és szefard zsidó honpolgárok egyaránt a kedvezményezettjei voltak, a dualizmus idején elvtelen kompromisszumok és vállalhatatlan háttéralkuk nélkül valósult meg.

Kipa és kokárda

Tökéletesen megértem, hogy az EMIH keresi a maga identitását. Elfogadom azt a magyarázatot is, hogy 2014-ben az EMIH a maga részéről meghaladottnak tekinti a neológia 19. századi „mózeshitű magyar” identitás-képzetét, csakhogy a tavalyi kampány megindítása idején mintha erről egy kicsit másképp vélekedtek volna. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc időszakát felidéző, 2013-as kampánystartról szóló sajtótudósításban ugyanis a következőket is olvashattuk: „Köves Slomó vezető rabbi szavai szerint ’a tábori rabbik szavára hazájukért hadba vonuló zsidó nemzetőrök emléke arra tanít bennünket, hogy nem az identitás feladása, hanem a zsidóság és a magyarság együttes megélése teszi egyszerre erőssé a zsidó közösséget és a magyar nemzetet’. Az EMIH korabeli történeti források, köztük zsidó hősök életútjának bemutatásával kezd majd információs kampányt a közösségi portálokon, emellett pedig közterületi plakátokon hívja fel a figyelmet a magyar zsidó identitás szép hagyományára.”[13] Mintha árnyalatnyi kontradikció lenne a 2013-as és a 2014-es álláspont között.

Engem azonban mégsem ez, hanem valami más zavar. Az, hogy amikor a Szombat internetes oldalán vita folyik a hazai neológia távol- és közelmúltjáról, a hivatalos neológia reprezentánsai még mindig hallgatnak. Pedig biztosan van véleményük.

(Schweitzer Gábor fenti írása Köves Slomó Schweitzer Józsefnek írt válaszcikke előtt született, így az abban kifejtettekre nem reagál. A szerk.)

Kapcsolódó cikkek:

Köves Slomó: Vége szakadna egy hungarikumnak?

A hungarikumról – másképpen. Schweitzer Gábor válaszcikke Köves Slomónak

Nem szakad vége egy hungarikumnak. Schweitzer József válaszcikke Köves Slomónak

A hungarikumról még egyszer. Köves Slomó válaszcikke Schweitzer Gábornak

Bíró Tamás: Hungarikumok?

Vita a „továbbfejlődés és lelki épülés szolgálatában”. Köves Slomó válaszcikke Schweitzer Józsefnek