Szabolcs-Szatmár-Bereg megye temetőiről

Nincs egyszerű dolga annak, aki fel szeretné keresni a címben említett megye valamelyik zsidó temetőjét.

A MAZSIHISZ honlapján néhány hónappal ezelőtt még olvasható volt a vidéki temetők országos listája csaknem 1500 helységnévvel és elérhetőséggel, ma már nem lehet megtalálni. (A GDPR törvénymódosítás miatt kellett levenniük. A szerk.) Aztán ott van az izraelitatemetok.hu című, 2014-es Civil Alap pályázat támogatásával készült ugyancsak országos portál. Ez közel 1600-ra teszi a nyilvántartott temetők számát, ebből azonban kevesebb, mint 400-at dokumentál, így erősen hiányosnak mondható, emellett az adatai sem mindig megbízhatóak. A legkézenfekvőbbnek tűnik a helyi önkormányzathoz fordulni, ott valószínűleg útbaigazítást adnak, és jó esetben tudják a bejutás módját is. Ha mégsem, akkor az ember fogja magát és elutazik a helyszínre, hátha bemehet valahogy. Odaérve megtörténhet, hogy újabb kérdés merül fel: ismeri-e a látogató a héber betűk számértékét? Merthogy az Avoyseinu-HFPJC által karbantartott temetők számzáras lakatjának kódja héber betűkkel van felírva a kapura. Szóvá tettem ezt egyszer egy pesti ortodox hittestvérnek, a maga részéről nagyon jó ötletnek tartotta. Nem ortodox, illetve a héber nyelvben kevésbé vagy egyáltalán nem jártas ismerőseim kevésbé.

A megye egyik legnagyobb temetője a nyíregyházi, egyben ez az egyetlen, amely a helyi hitközség tulajdonában és fenntartásában van. Igaz, több hitközség nincs is a megyében. Az egész országot járó, látogatókat szállító sofőrök idestova tíz éve az ország három legszebben gondozott temetője között emlegetik a nyíregyházit. Kifüggesztett nyitvatartási idő egyedül itt van, alatta a rossz állapotú sírkövek jelentette balesetveszélyre figyelmeztető magyar és angol nyelvű felirat.

A többi temető státusza nehezen tisztázható. Az esetek többségében, mikor az önkormányzatoknál érdeklődtem a bejegyzett tulajdonos után, szinte habozás nélkül a település hitközségét jelölték meg. Azt a hitközséget, amely valószínűleg 1944-ben vagy ’56-ban, de legkésőbb a korai ’70-es években megszűnt…

A megyét járva hasonló tájékozatlanságot tapasztaltam a néhol jelenleg már folyó helyreállításokat illetőleg. Fehérgyarmaton az új temetőben az elmúlt hetekben még dolgozott egy brigád, új kerítést építettek, és a sírköveket jobbára közös betonalapba rögzítették. Kissé beárnyékolta a látványt, hogy a fejrészt és az alapot fekete festékkel megszámozták, hogy szétszedés után egymáshoz tudják illeszteni a két részt. Így kapott számot Steinberger nagymamám is, aki 1943. november 16-án halt meg gyomorrákban. Micsoda szerencse, hogy nem kellett megérnie a deportálást, a három lánya és az unokái elpusztítását! – mondogatta apám. Állítólag 3-4 év alatt csaknem teljesen elhalványul a festék… A brigádvezető csak annyit tudott, hogy egy amerikai alapítvány finanszírozza a munkálatokat és egy magyar cég a kivitelező.

Szélsőséges esetekkel találkoztam megyeszerte: vagy szépen gondozottak, vagy teljesen elhanyagoltak a temetők, pontosabban, ami megmaradt belőlük. Jó néhány településen széthordták a sírköveket, beépítették a ház, a garázs vagy a műhely alapjába (így mesélték a környéken lakók egymásra mutogatva), aztán megtörtént, hogy egyszerűen felszántották az egész területet. Legutóbb Rakamazon szembesültem a teljes megsemmisítés tényével: az egykori temetőnek nyoma sem látszik, körülbelüli helyét sejti csak egy-két megkérdezett. Az 1941-es népszámláláskor ugyan mindössze 118 zsidó élt itt (5497 volt akkor az összlakosság száma), de innen származik az 1888-ban fellelt híres pecsétnyomó, Szabolcs megye legrégibb zsidó tárgyi emléke, ami bizonyítja a jóval korábbról datálódó zsidó jelenlétet.

Visszatérve a szatmári részre: Tunyogon az egykori békés együttélés jeleként, közös területen van a keresztény és a zsidó temető. Az utóbbi kerítését lebontották néhány évvel ezelőtt. Kik, miért? A helyszínen nem lehetett megtudni. Két-három látogató érkezik évente, ők nem hiányolják. Mindezt az egykori gondnok ma már több mint 70 éves unokája meséli, hangsúlyozva, hogy ők mindig jól megvoltak a zsidókkal.

Győrteleken nincs zár vagy lakat a Dávid csillagos vaskapun, az út mellett fekszik a temető, beilleszkedve a kertes, udvaros házak sorába. Több sírkő a földön hever, de ez máshol is megszokott látvány. A füvön látszik, hogy gondozzák az udvart. Dologidőben jártunk ott, a szomszédos házakban nincs senki, akit megkérdezhetnénk, ki a fenntartó.

Rohodon egy kis meglepetés vár: a kulcsos ember, akit könnyen megtaláltunk, beenged a nagykapun, követjük, aztán néhány méter után figyelmeztető tábla tűnik a szemünkbe: Vigyázz, méhek! Fel is tűnnek jobboldalt a méhkasok néhány fölöttük keringő rajjal, balra pedig a sírok. Engedélyezték – bizonygatja a férfi, de hogy debreceni vagy pesti hitközségi emberek, azt nem tudja biztosan. Nem bántanak – nyugtat, de hozzáteszi: a parfümillatra azért odagyűlnek…

A közel 90 éves mátészalkai gondnokot felhívjuk fél órával érkezés előtt (de jó, hogy elmentettem a Mazsihisz-listát, mielőtt eltűnt a honlapról!), már vár a kapuban. Nem ő az első, aki panaszkodik: keveset fizetnek a pestiek (mond egy összeget, de olyan jelentéktelen, hogy inkább le sem írom, talán tévedett), a látogatóktól kapott borravalóval kipótolva is alig fedezi a kaszálás költségeit.

Mátészalka egyike azon kevés helyeknek, ahol van nyilvántartás, ha nem is naprakész: egy vastag vászonra rajzolt, múlt század eleji temetői térkép. Otthon tartja a gondnok, a kedvünkért hozta el, hogy megmutassa.

A kisvárdai temető is rendezettnek mondható, bár nem mindig egyszerű bejutni és időnként szóvá kell tenni, hogy megnőtt a fű, ideje kaszálni. Hosszú idő után július 10-én volt itt a legutóbbi temetés, Molnár (Moskovics) Laci bácsit helyezték örök nyugovóra. Vigasztalja meg családját az Örökkévaló Cion és Jeruzsálem gyászolóival egyetemben!