Eddig terepszínűnek gondoltam magam…

Hétköznap délután negyed egy tájban talpalok a járdán a János kórház közelében, ahol egymás mellett halad a gyalogjáró és a bicikliút. Előttem vagy 20 méterre valaki nagyot ordít, inkább agresszíven, mint ijedten. Arrafelé nézek, egy biciklist és egy gyalogost látok, igen közel egymáshoz, kíváncsian bámulom, melyikük ordított rá a másikra.

A sebesen haladó biciklis a következő pillanatban már a közelembe ér és az arcomba ordít: Zsidrák!

Ez a hang ordított az előbb is. Vajon már azt is nekem szánta? Nézek vissza az arcába, erre még agresszívebb lesz: Mit bámulsz? – ordítja.

Nézem, harminc év körüli lehet, de az arca kivehetetlen a szokásos biciklis egyenöltözetben, a fején sisak, arcán sötét szemüveg.

Elszáguld mellettem és még egy nagyot ordít, csak úgy bele a világba: Zsidó!

Ez valami olyasmit jelent, hogy hát ilyenek ezek, még van pofája velem szembenézni.

Mire felfogom, mi történt, már áthajtott a kereszteződésen és száguld tovább a Hűvösvölgy felé. Az egész talán öt másodpercig tartott, rajtam kívül senki nem észlelt semmit, legalábbis semmi jele, mindenki megy a dolga után.

Eddig terepszínűnek gondoltam magam (nem viselek kipát, Dávid-csillagos nyakláncot), noha vékonydongájú, szemüveges, szakállas figura vagyok – nyilván mindehhez egy sapka már túl sok, ennyi kellék együtt az arra fogékonyaknak már elegendő: az ilyen csak zsidó lehet. Miután legalább 20 km/h sebességgel haladt, a zsidót azonosítani, ráordítani, majd továbbszáguldani számára egy pillanat műve volt. Tele volt agresszióval, ha nem száguld olyan gyorsan és van ideje, talán nekem támad.

Határozottan dühítette, hogy visszabámultam a képébe – pedig nem szóltam egy szót se. Minden helyzetben, ahol az erős uralkodik a gyengén, az erős a gyenge arcába néz, a gyenge pedig lesüti a szemét vagy bámul bele a semmibe. Így működik ez lágerben, börtönben, de még az autoriter rendszerű iskolákban is, ahol a tanár korholja a diákot, az pedig lenéz a földre.

*

Nem reméltem, hogy valaki azonosítani tudja, de azért próbáltam bejelenteni, már csak a statisztika kedvéért is. Felhívtam a Tett és Védelem Alapítvány forró drót telefonszámát, ahol egy géphang üdvözölt barátságosan, de a telefont nem vette föl senki. 3-4 próbálkozás után feladtam. A Mazsihisznek nincsen forró drótja, legalábbis nyilvánosan elérhető telefonszámot nem találtam. Egy Community Crisis Line nevű telefonszámra bukkantam az interneten, de az „pillanatnyilag” nem volt kapcsolható.

Zsidó újságíróként persze nem okoz különösebb gondot számomra, hogy megkeressem e szervezetek vezetőit, így előbb-utóbb eljutok a célhoz. De az látszik, hogy e téren az infrastruktúra igen tökéletlen. Valószínűleg túl kevés a bejelentett atrocitás ahhoz, hogy e célból érdemes legyen 24 órás forró drótot működtetni.

***

Egy alkalmi antiszemita beszólásból nem lehet statisztikai általánosításokra jutni, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy e mostani eset előtt néhány hónappal már kezdett valami érződni a levegőben.

A felmérések már májusban jelezték, hogy a szélsőjobboldali Mi Hazánk támogatása tovább erősödik a választók körében. 

Az ukrajnai háború okozta lehetséges veszélyekről ekkor kezdett tudomást szerezni a nagyközönség.

Ebben a légkörben léptek akcióba a Dohány utcai zsinagóga előtt náci jelszavakat ordítozó fiatalok.

Ebben a légkörben tevékenykedtek a Blaha Lujza téri BKK hangszóró meghekkelői, akik „zsidó hullákról” vizionáló beszédet közvetítettek a döbbent utazóközönségnek.

Meghatározó volt a kormányfő július 23-i, tusványosi beszéde. Az ebben említett „fajkeveredéssel” való riogatás is nyilván bátorította a hasonlóan gondolkodó embereket. (A hazai és nemzetközi botránkozást kiváltott beszédet azóta a kormány részéről már jó párszor „megmagyaráztak”, mindenek előtt maga a miniszterelnök, de hatását nem lehet semmivé tenni – valószínűleg nem is akarták.)

Ebben a légkörben akciózott a Frankel Leó úti zsinagógára horogkeresztet mázoló férfi.

A Parlamentben a Mi Hazánk által kirakott Horthy szobor is a szélsőjobb növekvő önbizalmáról tanúskodik.

A zsidó közösség – elsősorban a Mazsihisz – vezetői minden egyes alkalommal tiltakoztak, s ezzel eleget tettek közösségük elvárásainak. Hogy a politika csúcsán lévők mit kezdenek ezzel, az már az ő dolguk.

De hogy van dolguk, az biztos, mert a gazdasági helyzet romlani fog az elkövetkező hónapokban, a társadalmi közérzet az elégedetlenség irányába mozdul, a bűnbakkeresés hagyományos mechanizmusaira számítani lehet, és ez könnyen az előítéletek növekedésével járhat.

Időben szólunk, újra és újra.

Időben kellene cselekedni a döntéshozóknak is.

(A szerk.)