Zsidó temető Leningrádnál.
Korhadt fából ácsolt ferde kerítés.
Mögötte sűrű sorokban jogászok,
zenészek, ügynökök, forradalmárok
nyugszanak. Önmaguknak gyűjtöttek,
daloltak, de másokért pusztultak el.
Mégis elsőnek fizettek adót
és buzgón tisztelték a komisszárt.
Ebben az érdekelt, úttalan
világban talmudot magyaráztak
és eszményemberek maradtak.
Talán tisztábban láttak, mint a többiek,
talán vakon bíztak benne csak.
De gyermekeiket türelemre
és rendíthetetlenségre oktatták.
Sohasem vetettek a mezőkön, soha.
De mint a búza,
egész egyszerűen, maguk feküdtek
a hideg földbe
és aludtak el örökre.
És a föld betakarta őket mind,
Jóm Kippur napján néhány gyertyát
gyújtottak és kiéhezett vének
a hidegben fulladozva,
Istentől, torkuk szakadtából
békéért könyörögtek.
Megkapták – az anyag bomlásában.
Semmit sem felejtve,
semmire sem emlékezve…
A korhadt fából ácsolt kerítés mögött
a villamos-vasút végállomásától
négy kilométernyi távolságban.
Naschitz Frigyes fordítása