, , ,

Beer Iván és a Kalapcsere

Beer Iván

Egyszer a Balatonról hívott – szokás szerint rémes vicceket meséltünk –, mondtam neki, hogy reménytelenül elromlott a tévém, aztán még körbebeszéltük az időszerű ügyeket. Mire befejeztük, a tévé működött.

Beer Iván
Beer Iván

– Csodarabbi vagy öregem – mondtam neki, mert azonnal visszahívtam (még üzemelt a stabilom).

– Még rendes rabbi se, nem hogy csoda, de köszönöm, jól esett – nevetett –, egyébként az aranyhídról hívtalak… (mert épp kapott az unokától vagy egyéb rokontól egy nyakba akasztható műanyag teló-tokot.

Attól fogva ez lett az egyik titkunk, magunk közt jókedvűen használtuk a csodarabbi nevet.

Iván szokott néha feltölteni a mobilomra egységeket, hogy én is rá tudjak csörögni a bazárban. Mire felépült a várbazár, örökre megszűnt az igazi, a Beer Bazár. Ezt is valami kesernyés viccé gyúrtuk volna.

Aztán elsétált a bazáros rabbi – így nevezte magát.

Hetvenedik születésnapján, a rabbiképzőben felállt és elmondta a Nemzeti dal sorait – „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak, és áldó imádság mellett mondják el szent neveinket.”

Lidérces volt, beleborzongtam. Soha nem éltem át e sorokat ennyire. Így. Egymásra néztünk. Ő persze kicsit elsírta magát. És akkor én is.

Körbenéztem a falakon, a régi tudósok arcképein. – Istenem… tömegsírjaink előtt leborulnak, és már nem tudják szent neveinket.

Ennyi nevet.

Szia, drága öregem.

 

Kalapcsere

Iván röpke rögtönzött szavalásától kiakadtam. Nyeltem, aztán az asztal másik oldala felé hajoltam és óvatosan integettem a szemközt ülő kicsi Schweitzer bácsinak, hajoljon közelebb, a sütik fölött össze is dugtuk a fejünket, mi van? – Ez azért durván gyönyörű volt nem? – súgtam neki. Igen. Akkor felnéztem rá. Sírt. Kalapjaink a sütik mellett feküdtek egymás mellett. Elég éhes voltam, úgyhogy egy csomó sütit befaltam. Sohaátnemélten családias volt számomra az egész este. Itt kéne kicsit részletezni mamám diós-lekváros rácsos süteményét, hogy rövid ideig azért nekem is volt családom…

Schweitzer József
Schweitzer József

Aztán csak azt látom, hogy Schweitzer bácsi a kalapom után nyúl, szépen felteszi, és már eligazítaná… ám ekkor, talán a tapintás… gyanút fog, leveszi, megnézi alaposan, megsimítja az anyagát, akkor már megnézi a bőrszegélyt is, a karimán belül, ekkor nyilván elolvassa, hogy Borsalino Alessandria, Grand-Prix-Paris 1900, felnéz rám, elmosolyodik, leteszi az asztalra a kalapomat, a két kalapot, mint valami varázsló Rodolfó a kártyákat, elkeveri, visszacseréli, és felveszi a sajátját.

Akkor láttam őt utoljára. Amikor össze- és visszacserélte a fekete kalapjainkat, a Beer Iván hetvenedik születésnapján.

(2014. április 24., 2016. május 25.)

 

Comments

One response to “Beer Iván és a Kalapcsere”

  1. Pém Mihályné avatar
    Pém Mihályné

    Beer Ivánnal csodálatos órákat töltöttünk együtt a rabbiképzőn…Úgy tudom ősei Miskolcról származtak, és épp tegnap fotóztam le a még álló kis boltjukat, ami kicsit hasonlított a Beer Bazárhoz. Mi keresztények sajnos elég pletykásak vagyunk,a zsidó emberekre ez nem jellemző. Egyszer, elmondtuk a tanár úrnak amit megtudtunk .40 éve járok ide, mondta, és maguktól kell ezt megtudnom? -mondta.Az órái utánozhatatlanok voltak. A cseréről eszembe jut egy humoros történet.A zsidó életélményre egy temetésről jöttem, a fekete kántori aktatáskámmal .Benne voltak fekete színű könyvek, katolikus temetési könyv, egyebek. Felakasztottam a fogasra. Deutsch bácsinak megszólalásig ugyanolyan fekete táskája volt, abban fekete könyvek voltak. Elvitte az én táskámat,amikor kinyitotta, elképedése határtalan volt….

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük