Kisantal Tamás Az emlékezet és a felejtés helyei című könyve egymással összefüggő irodalomtörténeti tanulmányok füzére, nem a magyar holokausztirodalomról szól, inkább mára elfeledett művekről és emlékezetpolitikai jelenségekről. Arról, hogy milyen múltreprezentációs stratégiák működtek közvetlenül a háború / és vészkorszak után. Hogy hányféleképpen lehetett beszélni vagy hallgatni.

Ám miért érzünk furcsa idegenséget e szövegeket olvasván? Mik ezek: felejthető (ön)terápiás művek vagy ideológiák szócsövei?

A szerző a magyar holokauszt ábrázolásának módjait vizsgálta 1945-től az 50-es évekig.

Állítása szerint tévhit az a feltételezés, hogy a háború után sokáig csend és hallgatás övezte a zsidóság elpusztítását; a háború után kiadott könyvek mennyisége cáfolja ezt az állítólagos társadalmi amnéziát. 1945 után, főleg az első években sok, a háborús atrocitásokkal és a zsidóüldözéssel foglalkozó könyv jelent meg. Jórészt a koncentrációs táborok túlélői és munkaszolgálatosok által írt memoárok jelentek meg, újságírók beszámolói, néhány regény vagy dráma. Amilyen népszerűek voltak, olyan hamar merültek feledésbe. Az olvasóközönség kifejezetten kedvelte őket, a kiadók üzletet láttak benne. Geyer Artúr 1958-as bibliográfiája 1945 és 1948 között több mint 200, 1949 és 1958 között kevesebb, mint 40 művet rögzített.

Kisantal Tamás leszögezi, hogy e művekkel kapcsolatban nem alkalmazhatóak a nemzetközi holokauszt irodalmi kánon 1970-es /1980-as években formálódó előfeltevései, mivel nálunk amúgy is csak az 1990-es években jelentek meg a témával foglalkozó tanulmányok. Ez elválaszthatatlan Kertész Imre recepciójával, hiszen az esztétikai attitűdök az ő Sorstalanság (1975) c. remekművére épültek, pláne a 2002-es Nobel-díj után korábbi műveket mintegy felőle értelmezték. A korai szövegekre összpontosító vizsgálathoz az szükséges, hogy e műveket saját irodalomtörténeti és politikai kontextusukban értelmezzük.

Az elég vegyes színvonalú memoárokat és regényeket a bírálók elítélően élményirodalomnak bélyegezték – e nehezen definiálható műfaj előéletét is olvashatjuk – és azt hangsúlyozták, hogy e művek nem irodalmi szövegek, csak amatőr írók írásai, akik személyes traumáikat akarták feldolgozni, de nem tudták vagy nem akarták a történteket szélesebb metanarratívába foglalni.

Az élményirodalmat övező kritikai hozzáállásra látványos példa a könyvben a hajdani sonderkommandós Nyiszli Miklós memoárjának, a Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban (1946) fogadtatása. Ez először magánkiadásában jelent meg, majd 1947-ben a Világ c. lap közölte folytatásokban (könyvben is megjelentette). Hatalmas sikere óriási vitákat generált: olvasói levelek özöne vádolta a szerzőt. Morbid, de a kötet Kolozsváron és Nagyváradon a törvényszék elé került. A Ludas Matyi, a kommunista párt vicclapja ízléstelenül kommentálta a Nyiszli-ügyet. Az erkölcsi vádak a nácikkal való kollaborációt jelentették, pláne, hogy a formálódó baloldali narratíva a mártíromságot és az ellenállást preferálta. A Nyiszli-emlékirat kritikusai szerint a valódi művészet elválaszthatatlan a vértanúságágtól, és az áldozatok szenvedéseiről szóló könyvek csak az élményirodalomhoz tartozhattak.

Kisantal Tamás elemzi az áldozatok és mártírok / vértanúk közötti különbségtétel politikai funkcióját és a korszak alakuló mártírpanteonját. A baloldal értelmezésében a vértanúság olyan identitáskonstrukció, amely nem azonos az áldozatok passzivitásával, hanem ellenállással, politikai tudatossággal párosul. A mártíromság (túl)hangsúlyozásával az ország célja az volt, hogy radikálisan elszakadjon a náci múlttól és a régi rendszertől, és új identitást építsen fel. Ebben az időszakban két antológia jelent meg a magyar értelmiség mártírjainak emlékére: az egyik a baloldali, deportált újságírókkal foglalkozott A toll mártírjai (1945) címmel, a másik pedig a Magyar mártír írók antológiája (1947) írókra, költőkre fókuszált.

A mai olvasó számára a „humoros” ábrázolás talán meghökkentő. Erre is hoz az író példákat. Néhány háború utáni populáris műfaj, regény és visszaemlékezés, pl. Királyhegyi Pál Mindenki nem halt meg (1947) életrajzi munkája, mint pikareszk regénnyé szervezett kabaré-jelenet füzér,  Fóthy János emlékirata, a Horthy-liget (1945), vagy Tabi László regényes vázlatai szatirikusan ábrázolták a múltat. Érdekes példa Török Rezső bestseller-író elfelejtett regénye az Enyv és szappan (1945), amely a kor népszerű romantikus szerelmi vígjátékának megoldásait használva számolt be Budapest ostromáról és a zsidóüldözésről. A humor speciális ábrázolási stratégia volt. A harmincas, negyvenes évek egyes híres kabarészerzői és színészei értelemszerűen a saját eszközeikkel írták meg hányattatásaikat.

Az elkövetőkről és ritkábban a kívülálló szemtanúkról se felejtkezik el a tanulmány. Az ország ellentmondásos háborús szerepét illett volna tisztázni… Egyes kultúrtörténeti művek a magyar történelmet csaták sorozataként értelmezték az elnyomó Németország és Ausztria, illetve a szabadságért küzdő magyar nép között. Sőt, a háborús főbűnösök cirkuszi hangulatú pereiről szóló újságírói tudósítások is elkentek valamit azzal, hogy a felelősöket a németek vagy a Horthy-rendszer bábjaiként (is) nevetségessé téve súlytalanították. Mindkét szempont bűnbakot keresett, hogy ne kelljen kérdéseket feltenni a nemzeti felelősségéről. A passzív szemlélőkről szól két színdarab; Déry Tibor Tanúk (1945) és Soós Magda A besúgó (1947). Déry brechti drámája a budapesti polgár szerepeit és viselkedési mintáit mutatta be 1944-ben és 1945-ben; radikálisan megkérdőjelezve a magyar állampolgárok ártatlanságát a zsidóüldözés során (nem véletlen, hogy csak a 80-as években került színpadra). Soós didaktikus szocialista színdarabja megbocsátó a hétköznapi háborús bűnösökkel, a polgári osztály tagjaira hárítva a felelősséget.

Végezetül a szerző néhány háborús és holokauszttal kapcsolatos, az 1950-es években írt művet elemez. A kommunista hatalomátvétel után a szövegek megfogyatkoztak. Az egyik legjelentősebb műfaj a szocialista realizmus egy fajtája volt; felszabadulás-irodalomnak nevezték. Erőteljesen ideologikus művekről van szó: Karinthy Ferenc Budapesti tavasz (1953) vagy Hegedűs Géza A sötétség utolsó órái (1955) a zsidók üldözését a baloldali antifasiszta múltértelmező diskurzus keretei között tárgyalták. Ez a nézőpont a holokausztot a kapitalista és szocialista világnézetek közötti folyamatos küzdelemről szóló elbeszélés részeként értelmezte; a zsidók tömeges meggyilkolása nem volt teljes tabu, inkább tágabb értelmezési keretben érthető. A koncentrációs táborok univerzumát bemutató regények és visszaemlékezések, pl. Bárdos László Melkun Menyhért utazása (1956) vagy Betlen Oszkár Élet a halál földjén (1959) átpolitizált lágertapasztalata a koncentrációs táborokban is működő kommunista ellenállásra fókuszált.

A kezdeti személyes hangot az 1940-es évek végétől lehalkította a kommunista emlékezetmodell, a nácik kontra leigázott magyarok, mártírok, ellenállók, közös történetével.

A rezsim globális világmagyarázó-világmegváltó modelljébe nem fértek bele a zsidók, ahogy más áldozatok (cigányok, homoszexuálisok) is kihullottak az antifasiszta metanarratívából. Emlékezés helyett felejtésstratégia? Mártírszövegek, antifasiszta láger és felszabadulás-történetek? Elfedő, eltakaró írások: de lehet olvasni a sorok között.

Ma már a felejtés emlékhelyei a könyvben tárgyalt művek, foglalkozni kell velük, ezért hiánypótló ez a tanulmánykötet.

Kisantal Tamás: Az emlékezet és a felejtés helyei – A vészkorszak ábrázolásmódjai a magyar irodalomban a háború utáni években. Kronosz Kiadó, Pécs, 2020, 320 oldal.