Vártam egy kicsit, hogy ritkuljon a tömeg. Letérdeltem a táskámmal és kiraktam a cipőimet.
Bekapcsoltam a gépemet és a keresőben elkezdtem komponálni. Néha felnéztem a gép mögül. Újra nőni kezdett a tömeg. A szemem sarkából láttam, hogy többen is azt nézik, mit csinálok.
Elkészült a fotó, amiért mentem. Kezdtem visszapakolni a táskámba, közben egy idős hölgy, kissé aggódó tekintettel megszólított. Kérdezett valamit, de még egy kicsit a fotóban ragadtam, és nem értettem, hogy mit mond. Újra megszólalt angolul, de utána mindjárt tört magyarral azt kérdezte, hogy mit csinálok.
A magam rossz angoljával próbáltam elmagyarázni neki, hogy zsidó vagyok és az én cipőm volt, amit a szobrok mellé tettem, és ez a fotó azért készült mert…
Közbevágva csak annyit mondott: – Az antiszemitizmus miatt.
Kérte, hogy mutassam meg a képet. Megmutattam és közben sorra vettem a részleteket, hogy a fotó fekete-fehér lesz, de a cipőm megmarad pirosnak, mint…
Megint közbevágott, és befejezte a mondatot helyettem. – Mint a kislány kabátja a filmben. – Elsírta magát és megölelt.
Miközben elpakoltam a felszerelésemet, elmesélte, hogy gyakran eljön New York-ból, mert a rokonait a Dunába lőtték. Minden nap kéri Istent, hogy ez a borzalom soha többet ne történjen meg.
A kezét a karomra tette és egy halk, kissé elcsukló salommal elköszönt tőlem.
Vélemény, hozzászólás?