A neves dokumentumfilmes, Ken Burns bemutatás előtt álló alkotása alapos (ön)vizsgálatot tart arról, hogy Amerika vajon miért nem volt képes több zsidó menekültet befogadni a 2. világháború éveiben.

Burns, és a társrendezők –  Lynn Novick és Sarah Botstein – a dokumentum műfajának utolsó „kézműves” mesterei. Sokoldalúságuk ámulatba ejtő: készítettek filmet háborúkról (2. világháború, vietnami háború, amerikai polgárháború), zenés műfajokról (country; western, jazz), a történelem és a kultúra nagyságairól (Thomas Jeffersontól Ernest Hemingway-n át Benjamin Franklinig), és a magas színvonal 25 éve jellemzi munkájukat.

Burnsék nagyszerűen bizonyítják azt a tételt, hogy a kormányzat mindenkor az állampolgárok tükörképe, az államok a közvélemény akaratát közvetítik. Ez különösen áll azokra az időkre – és az 1930-as Amerikája ilyen volt – amikor a nép a saját problémáival volt elfoglalva, és kevéssé érdekelte, mi folyik a tőlük több ezer kilométerre lévő Európában. És természetesen a közvéleményt már akkor is a propaganda és a média irányította.

A háromszor két órás doku a hosszú történetet kronologikus sorrendet követve tárja elénk. Első epizódja (“The Golden Door” – Az arany kapu) a nácik előretörésével, a nagy világválsággal és az USA bevándorlással kapcsolatos politikájával foglalkozik 1938-ig. A második epizód (“Yearning to Breathe Free” – Aki szabadságért zihál) az amerikaiak háborúba történő belépésével és a Holokauszt beindulásával folytatódik. A harmadik epizód címe (“The Homeless, Tempest-Tossed” – Viharvert hontalanok) magyarázatra szorul.

Tudnivaló, hogy ezek a címek idézetek Emma Lazarus amerikai zsidó költőnő Az új kolosszus című versének (1883) záró soraiból, amelyeket a New York-i Szabadság szobor talpazatába véstek:

“Jöjjön fáradt, nincstelen,
A tömeg, mely szabadságért zihál:
Nyomorgó söpredéktek kell nekem.
A viharvert hontalanokra vár
Arany kapum, hol fáklyám emelem.”
(Fordította: N. Kiss Zsuzsa)

Sokak számára már nem meglepő az amerikai közvéleményben és kormányzati szinten megnyilvánult antiszemitizmus. Az, hogy az 1930-as években akadtak törvényhozók és Hitler-apologéták. Az viszont megdöbbentő, hogy a háború alatt a külügyminisztériumban számos zsidógyűlölő dolgozott, akik hatékonyan akadályozták a zsidó menekülők befogadását.

Másik oldalon a hírhedt amerikai antiszemitákkal (az óceánt átrepülő Charles Lindbergh, vagy a T-modellt megalkotó Henry Ford) kapcsolatos történetek is bőséges helyet kapnak a filmben.

Magáról a Holokausztról a jól ismert, megrázó képsorokon kívül elhangzik, hogy ugyan csupán öt amerikai állampolgár szerepel a Világ Igaza listán, de az USA fogadta be a legtöbb nácik elől menekült személyt (225.000). Végig őszintén tárja föl, kik voltak a hátramozdítók, másokra mutogatók, mentegetők. Emanuel Celler brooklyni republikánus képviselő alapvető igazságot mond ki: „Rájöttem, hogy a Kongresszus hangulata – az ország hangulatának hű tükre.”

Zsidó és nem zsidó hősök szerepelnek a filmben, harcosok és lágerlakók, tisztviselők, bírák, művészek.

Szinte hihetetlen, de Anna Frankkal kapcsolatban, vagy Daniel Mendelsohn amerikai író családjának sorsáról is derülnek ki új részletek.

Az alkotók feladták a leckét a történészeknek, akik azt hihették, hogy már nincs hozzátenni való az általuk felhalmozott tudásanyaghoz.

A dokumentumfilm nélkülöz minden ún. modern fogást, nincsenek frenetikus vágások, bombasztikus adathalmazok, túltengő grafikák, gyakori visszajátszások. Csupán egyetlen gyötrő kétség merülhet föl: miközben az anyag abszolút lenyűgöző, gyakran szívszorító és muszáj megnézni, mégsem fog eljutni a nézők sokaságához, mert a liberális Amerika itt és most nem igazán vevő a PBS által forgalmazott sorozatra. Inkább a Tucker Carlson által a Fox News-on reklámozott „Kis hableányt” fogja választani.

Burns legfontosabb üzenete nem poros történelmi lecke. Természetesen az előző évszázad barbarizmusáról is szól, a lényeg azonban az akkori trend: a másság elutasítása és embertársaink figyelmen kívül hagyása – mindegy milyen kétségbeejtő helyzetben is vannak.

 The U.S. and the Holocaust; co-director Ken Burns.

Haaretz – Bassa László